Novák Katalin beszéde Veszprémben a Brusznyai-emlékhangversenyen

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Elsősorban köszönöm, köszönöm, hogy itt lehetek ma este Önökkel, köszönöm, hogy szinte pontosan egy év elteltével azután, hogy a Magyar Kultúra Napjának előestéjén együtt ünnepelhettük, hogy Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa 2023-ban, most ismét együtt lehetünk itt, Veszprémben. Gratulálok is a sikeres kulturális évad megrendezéséhez, külön miniszter úrnak, polgármester úrnak is, és azt kívánom, hogy ennek a 2023-as kulturális évnek a jótékony hatásait nagyon sokáig élvezhessék majd a mindennapokban! 

Ma azért vagyunk együtt, hogy egy különleges ember emléke előtt hajtsunk fejet. Emlékezünk, ünnepelünk, és leginkább ismét örülünk annak, hogy együtt lehetünk. Két részre bontanám a gondolataimat, először is szeretnék azok sorához csatlakozni, akik az elmúlt három és fél évtizedben itt méltatták szabadságharcos hősünket, Brusznyai Árpádot, a hős veszprémi vértanút, másrészt pedig szeretnék néhány személyes gondolatot is megosztani Önökkel. 

Felemelő szokás az, hogy amikor fontos eseményeink, ünnepségeink vannak, akkor mindig a Himnusszal kezdjük azt, együtt énekeljük el nemzeti imádságunkat. Most is így történt, köszönet érte. Ahogy a 33 éves Krisztus úgy szól atyjához a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”, úgy a 33 éves Brusznyai Árpád utolsó szavaival szintén az Úrhoz fohászkodik, és nemzeti imádságunk szavait mondja ki. 

Vajon mi kell ahhoz, hogy az ember utolsó percéig hűséges legyen? Még abban a helyzetben is, amikor a legtöbben összeomlanának. Ehhez forradalmárnak kell lenni? Jó családból kell származni? Példás neveltetésben részesülni, biztos elvekkel és értékekkel kell rendelkezni? Vajon számít ilyenkor a tehetség, a tekintély? Számítanak-e az élet addigi helytállásai? Mennyit ad ilyenkor az istenhit, és mit jelent ilyenkor a hazaszeretet? Mit ad ilyenkor a család? Hőseinket gyakran utólag rendkívüli adottságokkal ruházzuk fel. Talán azért is tesszük ezt, hogy visszaadjunk valamit abból, ami elvétetett, mintha utólag ezzel valamit helyrehozhatnánk. Pedig hőseink áldozatának nagysága éppen abból is fakad, hogy valójában nem különböztek tőlünk: ők is fiak vagy lányok, apák vagy anyák, az élet hétköznapi nehézségeivel megküzdő emberek voltak. Kivételességüket az adta, hogy a szívük akkor is a helyén volt, amikor a legnehezebb volt helyesen dönteni. Akkor is következetesek maradtak igenben és nemben, amikor tudták, hogy ezért az életükkel is fizethetnek. 

A hős tehát az, aki az eszmét életgyakorlattá teszi. Sokan elképzelik, mondhatom azt is, sokan elképzeljük, hogyan tudnánk kitartani az igazság mellett. Vannak olyanok is, akik el is mondják, hogy ők milyen bátrak lennének, ha arra kerülne a sor. S aztán amikor eljön a pillanat, akkor gyengének bizonyulnak, alulmaradnak, megfutamodnak, megalkusznak. Ők a szájhősök. És vannak a szívhősök, akik az utolsó pillanatig, az utolsó percig kitartanak. Brusznyai Árpád szívhős volt, a veszprémiek, a magyarok szívhőse, a mi szívhősünk. A mártír utolsó percei nem azért dicsőségesek, mert a rárótt ítéletet könnyebben viseli, mint mi, hanem azért, mert felemelt fejjel. Brusznyai Árpád valószínűleg nem készült forradalmárnak, nem forradalmárnak készült. Választott hivatása, a klasszika-filológia sem tekinthető forradalmi szakmának. Brusznyai Árpád férj volt és édesapa, emellett rendkívüli intellektus, a szellem embere, ígéret a jövő számára, jó humorú, művelt tanárember, olyan fajta, akire évtizedek múltán is emlékeznek, aki diákok százai számára adott ösztönzést, példát, útravalót. 

Viszont ha szólni kellett, szólt, ha tenni kellett, tett. Ezért történhetett, hogy egyetemi katedra helyett a Veszprém megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnöki tisztségében találta magát. 32 évesen hozta meg ezt a döntést, amelyért 33 évesen elvették a családjától. Nem menekült el akkor sem, amikor elmenekülhetett volna, nem hagyta magára hazáját, nemzetét, hiszen tudta, nem tett semmi rosszat. Tudta ezt ő is, és tudta a hatalom is, de a bosszú nem keres érveket. Nem kellett volna meghalnia elsőre, még ellenfelei sem erre ítélték. Ha a gonoszság nem követel súlyosbítást, minden bizonnyal a ’63-as amnesztiával ő is szabadul. De a hatalom emberei Brusznyai nagylelkűségét és emberségét nem tudták megemészteni, mert a bűnös nem állhatja az ártatlant. Az igaz ember ugyanis a gonoszt mindig a bűnére emlékezteti. 

Brusznyai kivégzése az álnokság, az alávalóság, az alattomosság, a magából kifordult emberi természet megmutatkozása. Ez vette el egy édesanyától fiát, egy feleségtől szerelmét, egy kislánytól édesapját. Brusznyai most 100 éves lenne, de már 66 éve nincs közöttünk. Az igazságos az lenne, ha most egy tisztességben megőszült nagyapáról emlékeznénk meg, vagy egy tudósi életművet méltatnánk. De ez nem adatott meg neki, és nem adatik meg nekünk sem. 

Ma egy fiatal élet kioltásáról, egy ígéretes pálya derékba töréséről, egy tisztességes, bátor férfi örökre szóló elhallgattatásáról kell beszélnünk. 

A nemzet vesztett egy igaz embert, egy igaz hazafit. A magyar tudomány vesztett egy tehetséget. A diákok egy fantasztikus tanárt, Veszprém egy becsületes jellemet, de a legnagyobb veszteség a családot érte, mert a családban pótolhatatlanok vagyunk. Brusznyai Árpád hiányát még akkor sem lehet pótolni, ha már tudjuk, hogy áldozata nem volt hiábavaló. Egy édesapát sohasem lehet pótolni. Egy nagyapa hiányát sincs, ami betöltse. 

Éppen ezért is nagy szeretettel köszöntöm Brusznyai Árpád leszármazottait, és köszönöm, hogy itt lehetek ma este velük. Brusznyai Árpád nem oltott ki életet, hanem életet mentett, ő ígéret volt, és ezt az ígéretet beváltotta. Nem azzal, hogy együtt öregszik meg a feleségével, nem azzal, hogy felneveli kislányát, nem azzal, hogy káprázatos tudósi pályát fut be, hanem azzal, hogy mindörökre példát ad a magyar fiataloknak. A mártír lánya, Brusznyai Margit sokszor emlegette fel, hogy édesanyja azt mondta neki, édesapád a szabadságért halt meg, de nem szabad beszélnünk róla. Ma szabad, sőt kötelesség, és meg is tesszük, meg is teszik évről évre. Ma Brusznyai Árpád nevét dicsőség és tisztelet övezi, a kommunistákat pedig megvetés. Így győz az, aki hűséges, állhatatos és igaz. 

Idáig tartana a formális méltatása Brusznyai Árpád emlékének, és most, ha megengedik, néhány személyes gondolatot fűznék mindehhez hozzá. 1944. augusztus 11-én megszületett Novák Judit, nagyszüleim első gyermeke, édesapám nővére, az én nagynéném. Még nem volt féléves akkor, amikor nagyapámat szovjet hadifogságba szállították, ahol két évet töltött el. Nem volt ott, amikor lánya megtette az első lépéseit. Nem volt ott akkor, amikor a lánya kimondta az első szót. Csak Jutka mami folyamatos mesélése, beszámolói miatt tudta egyáltalán, hogy neki van édesapja. Van egy édesapja, aki szereti őt, akit hazavárnak, aki haza fog jönni hozzá. Az akkor 23 éves nagymamám nem tudta, viszontlátja-e valaha a férjét, akivel két éve kötöttek házasságot. Aztán Zoli papa hazajött. Hazajött, és bekapcsolódott a két és fél éves kislánya életébe, majd néhány évvel később megszületett az édesapám is, akinek köszönhetően aztán mi is és az én gyermekeim is élhetnünk. Ez a mi családunk története. Cseppben a tenger, egy család történetében sok százezer magyar család története. 

Ahogy ott van ez a Brusznyai család történetében is. Az ő családjuk történeteiben is ott van sok magyar család története. Brusznyai Margit nem volt olyan szerencsés, mint az én nagynéném. Neki egész életében azokból az emlékekből kellett táplálkoznia, azokból az emlékekből kellett építenie édesapjának a képét, amiket hároméves koráig megszerzett róla, és abból a képből, amelyet az édesanyja festett meg számára. 

Amikor Honti Ilona naplóját olvastam, akkor azon gondolkodtam el, hogy vajon vigasztalást ad-e a családnak, vigasztalást ad-e a gyerekeknek, unokáknak, a leszármazottaknak, a feleségnek, az édesanyának, hogy Brusznyai Árpád hős volt, hogy Brusznyai Árpádra mások ma így emlékeznek. Meg tudják-e vajon bocsátani, hogy a nemzet kapott egy hőst, ők viszont elveszítették a szerelmet, az életük párját, a lány az édesapját.  

Elképzeltem magam a hároméves kislány helyében. Elképzeltem, hogy az én édesapám erős, bátor, szeret engem, és nem lehet, hogy itt hagy, hiszen azt mondták, hogy vissza fog jönni. Elképzeltem, mit gondolhat egy hároméves, aztán egy ötéves, tízéves kislány, hogy miért nincs ott az édesapja akkor, amikor sír, akkor, amikor fél. Miért nincs itt akkor, amikor az édesanyját meg kellene vigasztalni valakinek? Hol van akkor, amikor ő férjhez megy, amikor valakinek az oltár elé kell vezetnie? Hol van akkor, amikor gyereket szül, amikor beteg, amikor biciklizni tanul, amikor elesik, amikor feláll, amikor szerelmes lesz? 

Elképzeltem magam Brusznyai Árpád édesanyja helyében. A fiam nem azért szültem, hogy 33 éves korában elveszítsem. Nem volt arról szó, hogy a fiam koporsója mellett kell, hogy álljak majd valamikor. És elképzeltem magam a feleség, Ilona helyében is. Nem erről volt szó, erről sem volt szó. A holtomiglan- holtodiglan, inkább az én holtomig, erről szólt az én kimondásom, nem a te holtodig. Jóban- rosszban, de hogy ennyire gyorsan jön majd a rossz a jó után? Egészségben-betegségben… Hiszen ott voltam veled a betegségben, miért nem lehetek ott veled az egészségben is? Miért nem lehetünk együtt a jó napokban? És akkor talán az a gondolat a reménység, hogy hiszen ott van Margit, ott van a gyermek, legalább ő itt van nekem.

Azt a kérdést fogalmaztam meg magamnak, hogy hogy tud a mi hősünk egyúttal az ő hősük is lenni? Hiszen Brusznyai Árpádban éppen az a csodálatos, hogy ő egyszerre a nemzet és egyszerre a család hőse. Nem áldozta fel a családja iránti hűségét a nemzet iránti hűség oltárán, és nem áldozta fel a nemzet iránti hűségét a család iránti hűség oltárán.

A könyv szerint Margitka azt kérte a Jézuskától karácsonyra, hogy a karácsonyfa alá tegye oda édesapát is. Ő nem kapta meg ezt a karácsonyi ajándékot. Az ő életében a másikat, az édesapát szeretettel kellett életben tartani, és ahogy látom, ez sikerült is. Akkor arra gondoltam, hogy ez is arra tanít meg bennünket, hogy tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk – ahogy azt Simone Weil mondja a kedvenc idézetemben. Hogy ne csak értékelni tudjuk azt, ami megadatott, hanem tanuljunk meg vágyakozni is az után, ami a miénk. 

Amikor a saját családomra gondolok, és arra, hogy én úgy nőhettem fel, hogy mind a négy nagyszülőmmel nap mint nap találkoztam, vagy ha arra gondolok, hogy a mai napig az egészségben élő szüleimmel gyakran találkozhatok, például a mai napon is együtt ünnepelhettük a nagyfiunk születésnapját, ha arra gondolok, hogy 25 éve van már egy társam, és arra, hogy három gyermekünkkel együtt élhetünk, akkor Brusznyai Árpádnak is köszönöm, hogy megtanulhatok vágyakozni az után, ami a miénk, ami az enyém. Azt kívánom Önöknek, hogy Önök is tudjanak vágyakozni azután, ami az Önöké! 

Egyúttal gratulálok a mai este díjazottjainak, és szeretném az Önök tevékenységét azzal is segíteni, hogy a ma este egymillió forintos bevételéhez további egymillió forinttal elnöki támogatásként én is hozzájárulok, ezzel is segítve a Brusznyai Alapítvány munkáját, hiszen látom személyesen is, hogy milyen értékes mindaz, amit tesznek. 

Még egyszer nagyon köszönöm, hogy meghívtak ma is Veszprémbe, köszönöm, hogy együtt ünnepelhetünk, és köszönöm, hogy meghallgattak!