Ki ne akarna békében élni, ki szeretné a háborút? - Államfői interjú a Kárpáti Igaz Szóban

Egy évvel ezelőtt Novák Katalin gyújtotta meg Beregszász adventi koszorújának első gyertyáját. Azóta még egyszer, 2023 nyarán is felkereste a kárpátaljai magyar közösséget, ahol a szolidaritás megnyilvánulása mellett személyesen is kifejezte a közös jövőbe vetett hitét. Az idei karácsony előestéjén Magyarország államfőjének továbbra is a kárpátaljai magyarságon a figyelme. Novák Katalin a budapesti Sándor-palotában adott tartalmas, exkluzív interjút a vidék legrégebbi és ennél fogva legpatinásabb magyar lapjának, a Kárpáti Igaz Szónak.

Államfőként már két ízben is felkereste Kijevet, Magyarország legnagyobb szomszédjának fővárosát. Legutóbb idén augusztusban járt ott, és találkozott az ukrán elnökkel. A Volodimir Zelenszkijjel lezajlott négyszemközti megbeszélése után öt pontban foglalta össze a tárgyalás eredményét. Ebben szó volt a közvetlen kommunikáció javításáról, a két ország közötti együttműködés erősítéséről, a kárpátaljai magyaroktól elvett jogok visszaadásáról, az ukrajnai békeformuláról és a háborús gyermekek sorsáról. Mi és hogyan valósult meg ezekből?

Több mint 650 napja tart a háború. Ez nagyon hosszú idő innen is. Akik Ukrajnában élnek, azoknak kényszerűségből olyan dologhoz kellett hozzászokniuk, amihez nem lehet. Bármikor megszólalhatnak a légi támadás veszélyét jelző szirénák, elképzelhető, hogy kopogtatnak az ajtón, hogy elvigyék a férfiakat a frontra, a családok szétszakítva élnek, sok esetben csak úgy találkozhatnak egymással, ha az édesanyák és feleségek átkelnek az országhatáron. Nagyon sokan ott vannak a harcmezőn, a szeretteik életét áthatja az aggódás. Ezért innen, Magyarországról, a Sándor-palotából is sok erőt és kitartást kívánok kárpátaljai magyar nemzettársainknak. Arról szeretném biztosítani a magyar közösséget a Kárpáti Igaz Szó hasábjain keresztül is, hogy gondolatban, szóban, imádságainkban is velük vagyunk minden nap. Karácsonykor különösen. Az összetartozás tudata, az egymásért viselt felelősség vitt Kijevbe, hiszen Kárpátaljára politikai értelemben Kijeven keresztül vezetett az út. Azaz, ahhoz, hogy a kárpátaljai magyarság érdekeit megfelelően tudjam képviselni, Kijevbe kellett utaznom. Ezért, amikor meghívást kaptam Volodimir Zelenszkij elnöktől, két alkalommal is ellátogattam az ukrán fővárosba. A megbékélés szándékával, a béke kívánságával és a kárpátaljai magyarság jogainak a biztosítása érdekében utaztam Kijevbe. Amikor az eleve nehéz és küzdelmes hétköznapok tetejébe kitör egy szörnyű háború, amely az ország egészét sújtja, még a belső migráció következményeit is el kell szenvedniük a Kárpátalján élőknek. Mindeközben korlátozzák a magyar kisebbséget jogainak gyakorlásában. Ez nemcsak elfogadhatatlan, de nem is bölcs döntés. A nemzeti kisebbségi közösséghez tartozás erőt ad. A Kárpátalján élők is hitükbe, magyarságukba kapaszkodnak.  Az anyanyelv szabad használata nemcsak egy őshonos nemzeti kisebbség túlélésének feltétele, hanem a legelemibb európai emberi jogi normák egyike. Amikor ez megkérdőjeleződik, azt az anyaország vezetői nem hagyhatják szó nélkül. Ez a meggyőződésünk és a magyar Alaptörvényből következő feladatunk. Ezért találkoztam négyszemközt is Zelenszkij elnökkel. Biztos akartam lenni abban, hogy személyesen is ismeri a kialakult helyzetet, el akartam neki mondani, hogy komoly baj van. Óvatosan vonnék mérleget a megállapodásunk alapján. Azóta többször beszéltünk már egymással, amit akár jó jelként is lehetne értékelni. A kettőnk kijevi megbeszélése után Zelenszkij elnök másodszor is elment Beregszászra, ahol érdemben meghallgatta a helyi magyar szervezetek vezetőit. Ez fontos. Érdemi előrelépésről erősítettek meg a kárpátaljai magyar közösség vezetői is, de hogy ez mire lesz elég, az a jövő zenéje. Az ukrán parlament is elfogadta a magyarok jogait csorbító kisebbségi törvények bizonyos fokú enyhítését. Ez szükséges lépés, de nem elégséges. A 2015 előtti állapot visszaállítása a cél, ami nem valamiféle magyar makacsság. Európában az alapjogok tekintetében, így a nemzeti kisebbségek jogai, az anyanyelvhasználathoz való jog tekintetében sem lehet az elért védelmi szintből visszalépni, engedni. Amit mi, magyarok számonkérünk Ukrajnán, azok valójában európai követelmények. Ha már a brüsszeli döntés értelmében megindulnak a csatlakozási tárgyalások, ez a minimum.

Magyarország békepárti pozíciója az egyik leghangosabb a világban. Elnök asszonyt is nyugodtan nevezhetjük a béke követének, hiszen Ferenc pápához hasonlóan, a világ bármely pontján is járjon, mindenhol megfogalmazza, az ukrajnai háborút mielőbb békének kell követnie. Ugyanakkor azt is jól látjuk, hogy a nagypolitika világszínpadán kisebbségben a békepárti álláspont. A békepártiakkal szemben sokszor az a kritika fogalmazódik meg, hogy aki békét óhajt, az Ukrajna kapitulációját kívánja.

Ki ne akarna békében élni, ki szeretné a háborút? Az épeszű, egészséges érzelmű ember békére vágyik. Békére a családjában, tágabb környezetében, a nemzetében, a világban. Az emberek nem a háborús konfliktust keresik, hanem igyekeznek elkerülni. Ezért sem osztanám fel a táborokat béke- és háborúpártiakra. Az igaz, hogy sokan nem ismerik fel, hogy az álláspontjuk, döntéseik nem segítik a mielőbbi fegyverszünetet. Az elhúzódó háború tönkre fogja tenni az országot és a benne élőket. Hogy a béke ma pontosan mit jelent, miként lehet eljutni annak feltételeihez, az az igazán nehéz kérdés, de ha elérendő célként tűzzük ki, akkor az utat is meg lehet találni hozzá. Most az a legfontosabb, hogy minél hamarabb legyen vége a háború aktív, pusztító fázisának, legfőképpen azért, mert ebben az öldöklésben minden nap emberek halnak meg…  Belegondolni is szörnyű a szeretteiket sirató családok fájdalmába. Minél távolabb van fizikailag valaki ettől a háborútól, annál nehezebben érti meg a valóságát…Mindaddig, amíg nem a saját fiunkat temetjük, távolinak tűnik a háború, de amikor ott kopogtat az ajtónkon, amikor ismerőseink vesznek oda, akkor rádöbbenünk, nincs és nem is lehet fontosabb cél, mint az életek megmentése, megőrzése, ezért kell mihamarabb fegyverszünetet elérni. Le kell ülni, beszélni kell arról, ki mit akar, és hogyan lehet ezt békés eszközökkel, tárgyalásokkal elérni. Hiszem, hogy végeredményben mindenkinek a közös vágya ez, hiszen már Zelenszkij elnök is békeformuláról beszél, amelyhez sokan csatlakoztak, jómagam is. Fontos, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor a háborúban álló felek egymással is közvetlenül vagy közvetve, de kapcsolatba lépnek. A harctéren nem lehet békét kötni, csak a tárgyalóasztalnál, de ahhoz beszélni kell egymással.

Köztársasági elnökként alig egy év leforgása alatt kétszer is járt Kárpátalján, sőt, nem sokkal megválasztása előtt is megfordult vidékünkön.  Tavaly ilyentájt Ön gyújtotta meg Beregszász főterén az első adventi gyertyát. Látogatásai sokat jelentettek a kárpátaljai magyar közösség számára, de mit adtak Önnek ezek a náluk töltött alkalmak?

Többször is mennék, de magyar elnökként nem olyan egyszerű ma Kárpátaljára eljutni. Sem tetteimmel, sem szavaimmal nem szeretném bajba sodorni a kárpátaljai magyarságot, ezért mérlegelek több szempontot egy-egy látogatás előtt. Kárpátaljára személyesen vittem el az anyaországi magyarok szeretetét, támogatását, de magam is erőt merítettem abból az élni akarásból, összekapaszkodásból. Tudniuk kell, nincsenek egyedül. Sokszor tapasztalható széthúzás a magyarok között, de ha baj van, ha egymást kell segítenünk, akkor képesek vagyunk, most is képesek voltunk összefogni. Köszönet minden támogatásért, segítségért, ami Magyarországról, a világ magyar közösségeitől Kárpátaljára érkezik, amelyből minden itt élő részesül nemzetiségtől függetlenül, sőt a hágón túlra is bőven jut belőle. Magyarország történetének legnagyobb humanitárius segítségnyújtása zajlik a háború kezdete óta mind a mai napig. A kárpátaljai magyaroknak különösen kijutott a XX. század viszontagságaiból, és most talán még magányosabbnak érzik magukat. Örülök, ha ezt a kollektív magányt valamelyest tudom enyhíteni. Nem csak a tárgyi adomány segít. A közös nevetés, a közös könnycsepp, az imádság erőt ad!

Jelenleg nem éppen fénykorukat élik az ukrán–magyar kapcsolatok. Sokszor és sok helyen elhangzik, a kárpátaljai magyarság lehetne a híd, ám ez a gyakorlatban nem igazán valósul meg. Politikai-diplomáciai színtéren mi kellene ahhoz, hogy ez a megállapítás a gyakorlatban jobban érvényesüljön? Miként érhető el, hogy a kárpátaljai magyarságban egyesek ne ellenséget, sokkal inkább partnert lássanak, egyfajta hidat az Európai Unió irányába?

Súlyos hibát vét, aki a kárpátaljai magyarságra ellenségként tekint. Ha valakinek, hát a kárpátaljai magyarságnak érdeke Kárpátalja, Ukrajna gazdasági fejlődése, gyarapodása, a jobb élet, s Magyarország gyarapodása is. A helyi magyaroknak az a jó, ha mindkét ország fejlődik, ezért is szövetségesek ők. Az is érdekük, hogy saját és tágabb környezetükkel is békében éljenek. Egy nemzeti kisebbség a gazdagság forrása lehet, ha hagyják, hogy így legyen.  Nem veszély, hanem lehetőség. Van egy térképem a dolgozószobámban a frontról, amelyet gyakran mutatok meg vendégeimnek. Általában rácsodálkoznak Kárpátalja fekvésére, méretére, adottságaira. Ukrajna egyik legkisebb régiója, mégis az egyik legfontosabb. Ukrajna számára is. Nemcsak Magyarországhoz is, de Európához is kapcsolódik. A Kárpátok természeti határt jelentenek, egyben védelmet is nyújtanak, részben még a háború fenyegetésétől is. Zelenszkij elnök korábbi látogatásakor úgy jellemezte a vidéket, hogy motorja, erőforrása lehet az országnak.  De ez nem fog menni a kárpátaljai magyarság nélkül, sőt Magyarország nélkül sem. Az előrelépéshez összefogás kell Magyarország és Ukrajna, magyarok és ukránok között. Pragmatikusan kell közelítenünk. Vannak jó példák, amikor a magyar közösség híd Magyarország és a szomszédos ország kapcsolatában. Nemrég jártam Lendván, Szlovéniában. Velem tartott a szlovén elnök is, mert ő is fontosnak érezte, hogy találkozzon a muravidéki magyarokkal, akik széles kisebbségi jogokat élveznek.  Magyarországon nem múlik a korrekt kapcsolat, ha kellő tiszteletet látunk a magyar közösségek iránt. Ukrajna ugyanazon szövetségi rendszerekhez szeretne tartozni, mint Magyarország. Ehhez nagyon hosszú és göröngyös utat kell még bejárnia. Ez sem fog menni a kárpátaljai magyarság nélkül.

A témánál maradva még, ukrajnai és sajnos sok esetben magyarországi vonatkozásban is meglehetősen ellenséges az a közhangulat és médiahergelés, ami a másik irányába megnyilvánul. Azt tapasztaljuk, csak a negatív hír érdekes, a pozitív fejlemények keveseket érdekelnek. Hogyan lehet ezen változtatni, elérni azt, hogy békésebb legyen a közbeszéd?

Mindannyiunknak van ebben felelőssége. A közbeszéd kegyetlen, felnagyítja a rosszat, ellenben elfedi a jót. Olyan időket élünk, amikor a rosszra nagyobb a fogadókészség, mint a jóra. Ezt táplálja sok eseten a sajtó is, különösen a közösségi média. A közbeszéd mi magunk vagyunk, az nem független tőlünk, mi együtt alakítjuk. Mindig tisztelettel fordulok egy másik ország felé, így Ukrajnával kapcsolatban is minden körülmények között törekszem a tiszteletre. Ha nem is értek egyet egy államfő vagy kormány politikai nézeteivel, a világról alkotott felfogásával, jövőképével, stratégiai irányával avagy annak a hiányával, tiszteletre törekszem. A demokratikusan megválasztott vezetők mindenekelőtt az őket támogatók álláspontját képviselik, ez a dolguk, és ezért kellenek a szabad választások. De nem tehető egyenlőségjel egy nemzet, egy ország és a vezetője közé. A találkozásaimmal Zelenszkij elnökkel azt szeretném üzenni, ha Magyarország államfője képes szót érteni Ukrajna államfőjével, ha mi ketten ezt meg tudjuk tenni, miért ne tudná más is, magyarok, ukránok. Ha mi sem állunk szóba egymással, nehezen várhatjuk el, hogy mások ezt megtegyék. Van az úgy, hogy természetes dolgokért is meg kell küzdeni. Hogy mit jelent a küzdés, mit jelent kitartani a sötét időkben, azt a kárpátaljai magyarok nálam jobban tudják… Az elmúlt bő száz évben többször is kilátástalannak tűnt a helyzetük, hányszor is veselkedtek neki, tűrték fel ingujjukat… Számomra megindító küzdésük a megmaradásért. Sokan elmentek, sokan alig várják, hogy visszamehessenek, az ott maradottak pedig nem hajlandók lemondani a jövőről, mert nem ilyen fából faragták őket. Hívő emberként is hiszem, hogy a harcot ebben az értelemben is meg kell vívni, mielőtt majd megadatnak a kegyelmi pillanatok.  

Miközben zajlik ez a beszélgetés, s az impozáns Sándor-palota hatalmas ablakain kitekintünk, azt látjuk, hogy odakint nagy pelyhekben hull a hó, ami szinte már megidézi a csodálatos karácsonyi ünnepet, hogy békésebb vizekre evezzünk. Az olvasókat bizonyára az is nagyon érdekelné, vajon milyen egy karácsony Novák Katalinék családjában?

Férjemmel három gyermeket nevelünk, de karácsonykor igyekszünk úgy szervezni, hogy testvéreinkkel, szüleinkkel kiegészülve a lehető legtöbben és legtöbbet lehessünk együtt. Ez fontos, hiszen a legmeghittebb családi ünnepről beszélünk. Legalább annyira szeretem az adventet, mint a karácsonyt, ilyenkor ünneplőbe öltöztetjük a lelkünket. Idén itt Magyarországon is örülhettünk a fehér adventnek, esett a hó, ami nagyon ritka mostanság, ez még varázslatosabbá tette ezt az időszakot. Ilyenkor előbújik a gyermeki énem. Elárulhatom, a mostani interjú előtt is alig 4 órát aludtam, mert este még hóembert építettünk, hógolyóztunk, angyalkáztunk a gyerekekkel, aztán minden otthoni feladatom elvégzése után az ablakból is csodáltam a hóesést. Hajnalban is inkább sétáltam egyet. Tavaly az elsötétített beregszászi főtéren az ott összegyűlő tömeggel együtt gyújtottuk meg az első gyertyát az adventi koszorún. Az a láng ott és akkor még erősebb szimbólum volt. Sötét időben világosságra vágyunk, a háborúban a béke reményében kulcsoljuk össze kezünket. Ahogyan eljutunk az adventi várakozásban a sötétségből a világosság felé, hiszem, ugyanúgy eljutunk a békétlenségből a megbékéléshez. Az a beregszászi adventi pillanat sokszor jut eszembe azóta is. Ha ezt az érzést meg tudom osztani, az külön öröm. A napokban egy hajléktalanszállón voltam, kilátástalan helyzetben lévő emberekkel találkoztam, mégis tudtunk egymásnak örülni, és ez nem kevés. Akinek megadatott, hogy családja legyen, velük szeretné megünnepelni az előttünk álló szentestét. Így vagyok ezzel én is.

Fel tudná idézni a legemlékezetesebb szentestéjét?

Gyerekkori karácsonyok jutnak elsőként az eszembe. Amolyan „vándorlós” család voltunk. Szenteste egyik nagymamától a másikig mentünk, felkerestük az unokatestvéreket, aztán fordítva, ők jöttek hozzánk.  Ahol éppen voltunk, az ottani házigazda megajándékozta a látogatókat. Nagyon szerettem ezeket a karácsonyi „vándorlásokat”. Később, amikor már a mi gyerekeink is ráeszméltek a karácsony varázsára, a férjemmel megtapasztaltuk a gyerekek örömét. Ma már ők is készülnek tudatosan örömet okozni. Megrögzötten a saját ajándékkészítés pártján vagyok, ezért a gyerekek is törik a fejüket, mit lehetne készíteni. Ilyenkor jó látni, volt értelme a nevelésnek, ami egy külön csoda, mint ahogyan a gyermekkel töltött ünnep is megsokszorozza annak szépségét és varázsát.

Befejezésül mit üzenne azoknak a kárpátaljai magyaroknak, akik lassan már két éve a háború árnyékában kénytelenek élni és nap, mint nap megküzdeni annak terheivel?

Legyen béke!