Henri Matisse kiállításmegnyitó - Szépművészeti Múzeum

Egy festőóriás kiállítását nyitjuk ma meg. Büszkék lehetünk, hogy Magyarország nemcsak a Balaton szépsége, a jó magyar konyha, a családbarát mentalitás és a világszínvonalú sportrendezvények miatt vonzó célpont, hanem amiatt is, mert az igényes kultúra rajongói is ínyencségekre találnak itt nálunk. Színvonalas, komolyzenei és könnyűzenei koncertek, színházi előadások, táncművészeti produkciók, cirkuszi előadások, lenyűgöző építészeti alkotások, stílusos design várja az idelátogatókat, és a képzőművészetnek a remekei is. Sokadik kiállításunkat nyitjuk most már meg itt a Szépművészeti Múzeumban, és azt hiszem, mondhatjuk mindannyiunk nevében: megszokhattuk, hogy ha ideérkezünk a Szépművészeti Múzeumba, akkor különleges élményre számíthatunk. Ebben még a COVID-világjárvány két éve sem tudott hátráltatni, továbbra is ide járhatnak, ide zarándokolhatnak el a művészetet kedvelők. 

Beleborzongok szinte abba, ha belegondolok, hogy ahogy főigazgató úr is említette, egyszerre csodálhatjuk meg itt, ugyanabban az épületben Boschnak és most már Matisse-nak is a képeit. És akkor még csak az ideiglenes kiállításokról beszéltünk, ez így lesz még néhány héten keresztül, de az állandó kiállításokat sem érdemes kihagyni. Személyesen is örülök annak, hogy ma itt lehetek, és együtt nyithattuk meg ezt a kiállítást, ugyanis a francia művészetnek nagy kedvelője, és mondhatom, rajongója vagyok. Így van ez különösképpen a francia festészettel, ezen belül pedig az impresszionizmussal, általában az impresszionista művészekkel. Talán azt is elárulhatom most Önöknek, hogy Henri Matisse-nak a megértéséhez azért néhány évnyi, évtizednyi élettapasztalatra szükségem volt. Kicsit nehezebben ment ez, mint akár Monet-nak, Manet-nak, sőt Sisley-nek, Pissarrónak vagy akár Toulouse-Lautrecnek a befogadása, megértése, de most már, negyvenes éveim közepén, nemcsak élvezni, értékelni is tudom Henri Matisse-nak a csodálatos művészetét. 

Hogyha itt ül körünkben igazgató úr is – és köszönöm neki, hogy idefáradt Párizsból –, akkor azt is mondhatom, hogy Párizshoz is nagyon szép emlékek kötnek, és a párizsi művészeknek, művészeteknek a megcsodálása is kedves emlékeim közé tartozik.

Nagyon örülök, hogy van alkalmunk most találkozni és együtt megnyitni ezt a kiállítást. És talán itt be is fejezhetném a mondandómat, ha békeidőben élnénk, és ha béke lenne. Pláne akkor, amikor egy olyan művész kiállítását nyitjuk meg, aki maga is egy életvidám, életszerető, derűs egyéniség volt, és aki egyébként két világháborút megélni, végigélni kényszerült. Tehát békeidőben itt csak mindenkinek jó szórakozást kívánnék a művek megtekintéséhez, és be is fejezném a mondanivalómat, de most nem békeidőben vagyunk. Most háború van. 

És akkor feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy mire taníthat meg bennünket ez a háború? Nincs jó és rossz háború, csak háború van. A háború pedig szükségszerűen rossz. És a háborúval nem a jó háború áll szemben, hanem a béke. A béke, ami lehetőség a jóra. Mi, magyarok, mi a békét akarjuk megnyerni, nem pedig a háborút. És arra szeretnénk minél többeket is felhívni, hogy ne a háborút akarjuk megnyerni, hanem a békét. A béketárgyalás olyan, mint egy nyitott ablak, amit megtapasztalhatunk, megcsodálhatunk Henri Matisse műveiben is. A béketárgyalás az a nyitott ablak, ami kiutat mutathat a sötétségből. Egy olyan művésznek a kiállítását nyitjuk meg ma, és egy olyan művésznek a műveit csodálhatjuk majd meg, akinek a két világháború borzalmait kellett végigélnie. Nemcsak végigélnie, hanem végig is alkotnia. Hiszen Henri Matisse nem tette le az ecsetet. Nem tette le az ecsetet 1914-ben, és nem tette le 1939-ben sem, csak a színskála változott sötétebbre a palettáján. Azért sem tette le ezt az ecsetet, mert tudta, hogy a műre, a művészre, a művészetre, a kultúrára a legsötétebb időkben is szükség van. Tudta, és nem is tehetett volna másként, hiszen alkotnia kellett, meg alkotni akart. Ez volt az ő belső késztetése. És hogyha a mostani generációkból visszatekintünk, akkor éppen így tanulhatunk tőle is, rajta keresztül is a háború borzalmairól, és éppen neki, éppen ezeknek a műveknek, éppen ezeknek a művészeknek köszönhetően érthetjük meg, hogy miért kell mindent megtennünk az ellen, hogy a szomszédunkban dúló háború tovább eszkalálódjon.

Az Oroszország által indított háború tőlünk néhány száz kilométerre nem pusztán fenyegetés, hanem minden nap megélt valóság. Ahol családok temetik a fiút, az apát, a testvért. Ennek a háborúnak nem lehet győztese, ennek a háborúnak csak vesztesei lehetnek. Mindannyian a vesztesei vagyunk és leszünk ennek a háborúnak. A túléléshez, az élethez szükségünk van a családunkat védelmező anyákra és apákra, a vezetők bölcsességére, és szükségünk van a művészek alkotására is. Hiszen a művészek helyettünk tudják átérezhetővé, átélhetővé tenni versben, prózában, dalban, képben a fájdalmunkat, a haragunkat, a magányosságunkat. Ebben a háborúban Oroszország az agresszor, a döntésekért a vezetők a felelősek, de ettől Puskin, Csehov, Tolsztoj vagy Szolzsenyicin írásait, Viszockij verseit, Csajkovszkij és Prokofjev zeneműveit, Rubljov ikonjait nem dobhatjuk ki. Egy gazdag kultúrát akkor sem tehetünk zárójelbe, ha egy ország vezetőjének a cselekedeteit egyöntetűen elítéljük. Mi tudjuk azt, hogy milyen megmérgezettnek lenni. Magyarok, zsidók, svábok, kulákok, értelmiségiek, hívők – nem is olyan rég volt, amikor hiba, halálos bűn volt ennek vagy annak lenni.

Oroszország háborúja brutális fizikai agresszió, de az oroszok kollektív bűnösségének vádját ez nem igazolja, nem igazolhatja. Nem állíthatom, hogy Matisse az orosz műgyűjtő barátja nélkül nem ért volna ugyanolyan magasra, de a csúcsra jutásban Scsukin mindenképpen segítette. 

Szükségünk volt, van és lesz az ukrán és az orosz kultúrára és művészekre is. De leginkább békére volt, van és lesz szükségünk. Ezt kívánom mindannyiuknak, és így kívánok mindannyiuknak jó szórakozást a kiállítás megtekintéséhez. 

Köszönöm, hogy meghallgattak!