Dr. Sulyok Tamás köztársasági elnök köszöntője a keresztény egység napján

„Tudatosan egynek kell lennünk, és vállalni kell a kiengesztelődés gyötrő, mégis felszabadító, egymás felé megnyíló lépését, hogy elhiggye a világ: valóban Istennek élünk.”

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Leányfalu polgárait, vezetőit, a helyi egyházak képviselőit és mindenkit, akit a mai ünnep közösségbe szólított!

Az idézett szöveg Várszegi Asztrik, egykori pannonhalmi bencés főapát szentbeszédéből való, amelyet katolikusok, protestáns és ortodox felekezetek főpapjai és hívei előtt mondott az első keresztény egység napján majd’ három évtizede. 

A hit közösségben megélt derűjéhez szervesen hozzátartozik az egymás iránti áldozatvállalás valósága.
Mi, magyarok, erről már régen megbizonyosodtunk, hiszen a mai emléknap origója a Pannonhalmi Főapátság alapításának 1996-os millenniuma. 
 
Azé a magyar egyházi intézményé, amely egyidős az állammal. Illetve majdnem az, hiszen léte megelőzi – ha csak pár esztendővel is – a keresztény és európai magyar állam Szent István-i megalapítását. 

Tehát a bencés atyák által előbb kapott áldást a haza, mint ahogy létrejött volna a keresztény magyar királyság.
Ettől kezdve a magyarság elválaszthatatlan a kereszténységtől. Mi több, nemzeti önazonosságunk nem értelmezhető nélküle. Azóta osztozunk az örömhírben, de a keresztben is. 
 
Ennek nyomán pedig hősök és szentek, hitvallók és mártírok, értékteremtő és értékőrző nagy magyarok váltották egymást történelmünk folyamán. Évezredes sora a magyar igazaknak.

Az emléknap     mintegy hirdeti, hogy ezer év óta részünk a kereszténység – pontosabban, mi vagyunk része a keresztény világnak –, másrészt kinyilvánítja, hogy ez a hozzá-, illetve egymáshoz tartozás maradéktalanul érvényesül mindenfajta különbség és bármilyen elválasztó tényező nélkül. Hiszen hosszú és nehéz időknek kellett eltelniük, míg eljutottunk a felekezeti szembeneállástól a másikkal vállalt közösségig, és annak felismeréséig, hogy egy irányba haladunk. Ha néha döcögve is, de egy utat járunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A pannonhalmi 1996-os millennium előtt hat évtizeddel a náci uralom legnehezebb éveiben egy fiatal német evangélikus lelkész a következőket vetette papírra: 
„Szüksége van az egyik kereszténynek a másikra, akitől Isten szavát hallja, szüksége van rá újra meg újra, valahányszor elbizonytalanodik és elcsügged – hiszen merő önámítás volna, ha a maga erejéből akarna önmagán segíteni. 
Rá van utalva testvérére, az üdvözítő isteni ige hordozójára és hirdetőjére.”
 
A hitéhez és az abból fakadó értékekhez minden körülmény között következetesen ragaszkodó Dietrich Bonhoeffer a náci ideológia egyik legnagyobb ellenfelének számított. Éveket raboskodott a náci koncentrációs táborokban mielőtt kivégezték.  A mártír lelkész megállapítása ma teljesen magától értetődőnek hangzik. 

Hiszen, kire is támaszkodhatok, ha nem a mellettem lévőre? Kire is számíthatok, ha nem arra, aki ugyanarra és ugyanoda tekint, mint én? Kinek is kérhetném tanácsát, ha nem annak, aki ugyanazon értékek szerint és mentén éli életét, mint én? Kiben is bízhatnék, ha nem abban, akivel egy úton járunk? 
Mi, keresztények, egymásra vagyunk utalva.
Vajon ennek tudatában is éljük mindennapjainkat? Vagy úgy hisszük, ezer értéktermő és megpróbált év annyira összekovácsolt minket, hogy nekünk már nincs is dolgunk? Vajon együtt megyünk vagy egymás mellett?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az egymás felé nyújtott kéz csak kezdete az összekapaszkodásnak. De enélkül nem történik semmi. A nagy kézfogásokat ugyanis meg kell előznie sok kis kézfogásnak. 
Ha pedig jó szorosan tartjuk egymás jobbját, akkor egyikünk sem esik el. Márpedig korunkban jócskán van min elcsúsznunk.

A figyelmet elterelő és szétdobáló, a társadalmat atomjaira bontó, az értékektől megfosztó korszellem lassanként araszol felénk is. Az igazat és hamisat, a jót és rosszat, és már magát az embert is relatívvá tevő ideológiai áramlatok hullámai felénk is csapnak. A tiszta fogalmak szándékos elhomályosítása a mi szavainkat is erodálja. A fizikai, szellemi és lelki elkényelmesedés minket is arra csábít, hogy az elévülhetetlen helyett az esetlegest válasszuk. 

A szétdobálás korában vajon mi, keresztény magyarok tudunk-e összegyűjteni?
Hiszen Isten vagy a semmi, összefogás vagy szétszórás, a közös érték vagy az egyéni érdek között kell választanunk. 

A köztes út csak látszatra van középen, hiszen a közömbösség nem centrum, hanem már maga is útválasztás a semmibe.

Számunkra a helyes irány a másikhoz vezet, a másik keresztényhez és magyarhoz. A mai nap üzenete nem csupán az, hogy egyek vagyunk, hanem hogy együtt is vagyunk, és ez az egységnek aktív és nem passzív jelentése.

A közösséget, a közösség teljességében megélt életet, a személyes kapcsolatok varázsát semmi sem helyettesítheti. Minden ezeken alapul. Azon a viszonyrendszeren, amelyben a mellettem álló magyar és keresztény embert hozzám tartozónak ismerem el, akivel egy közösséget alkotunk. 
 
És nemcsak elvont értelemben, hanem a valóságban, amely a közös tettekben, az öröm megosztásában, és a másik nehézségeiben való részt vállalásban realizálódik.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Leányfalu Kedves Polgárai!

Leányfalu csodálatos községe a hazának. Az, hogy ez a község kiáll keresztény egységünk mellett, összegyűlik és megünnepli, illetve ennek teret is kialakít, mint ahogy azt Leányfalu polgárai teszik, becsülendő. A Ravasz László Emlékház méltó hely arra, hogy minden magyar keresztényt megerősítsen. 
 
Nem akarom elvenni Leányfalutól az érdemet – de engedjék meg, hogy én is büszke legyek rá, és egyben gratuláljak Önöknek ehhez a közösségi térhez és különösen azokhoz a tárlatokhoz, amelyeknek helyet ad. 
Főként pedig engedjék meg azt, hogy e, téglából összeállt épületen túl a lelkekből épült közösségre is figyeljek. Leányfalu jövője nem csupán a világ történésein, a közélet fordulatain, a kívülről jövő negatív vagy pozitív hatások áradatán múlik, hanem lakosainak együttműködésén, vagyis értékőrző és gyarapító aktív közösségein. 
 
Mert a szépség adottság, a nagyság eleink munkájának hozadéka, a jelen lehetőségeinek kiaknázásához pedig elég csupán egy-két eszes és rátermett ember – de méltó jövőt magunk, gyermekeink és unokáink számára csak együtt lehet építeni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Legnagyobb vereség a világon: megszokni a rosszat!” – mondta Ravasz László. Úgyhogy mi folytassuk a jót, együtt, közösen, közösségben, hogy győzzünk. Mindezt tegyük Boldog Meszlényi Zoltán jelmondata szerint „bizalommal és hűséggel.”

A keresztény egység napján azt kívánom mindannyiunknak, hogy Magyarország legyen újra a virágzó és élettel teli aktív közösségek otthona.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

(Leányfalu, 2024.09.14.)