Dr. Sulyok Tamás köztársasági elnök beszéde a Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapján

Tisztelt Emlékező Közösség, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nehéz a múlt felidézése a Holokauszt Magyarországi Áldozatainak emléknapján.

Nehéz, mert – ahogyan Pilinszky János írja – „ami egyszer megtörtént, örökre elkövetkezett”. Nehéz, mert elevenen szembesít ma is a régi bűnökkel. 

Egy nemzet önbecsüléséhez tartozik, hogyan tekint a múltjára. Nem tagadhatja le „önfia vágta sebeit”, de nem tagadhatja meg önmagától a mindenkori erkölcsi tisztulás lehetőségét sem.    

Hiszem, hogy az ember alapvetően jóra született. Hiszem, hogy az emberiség feladata az ellenségeskedés, a háború helyett a béke, a békés egymás mellett élés. Hiszem, hogy a szitokszavak, egymás Janus-arcú méricskélése helyett jóra, elfogadásra, bizalomra születtünk.

Hogy mégis miért kell az emberiségnek újra és újra tragédiákkal, esztelen és eszetlen egymás ellen fordulással szembesülnie? Én magam a választ nem tudom. Talán csak azt, hogy az egymás iránti tisztelet és mások igazságának elfogadása nélkül folyamatosan kísért minket utunkon a jóra való restség sötét árnya.

Ma, a Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapján, a holokauszt 80. évfordulóján arra a több százezer zsidó honfitársunkra emlékezünk, akiket kiszakítottak közülünk. Értük, magunk és a jövő nemzedékek miatt kell megfogadnunk: Soha többé! Soha többé nem engedjük az embertelenség eszméit hazánkban még csak kicsírázni sem.

Szent Istvánra és Deák Ferencre tekintve, emberszeretettel, istenhittel a szívünkben megőrizzük, megújítjuk és növeljük az emberiességet, az embertársaink iránti tiszteletet.

A remény a jobbításra mindig, még a legnehezebb időkben is ott munkál az emberben. Ennek szellemében vetette papírra Radnóti Miklós 1944 májusában, már a szörnyű idők közepette a következő sorokat:

„Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.”

A mártíriumot elszenvedő költővel együtt az emberséghez méltó értelem mondatja velünk, hogy nem reménytelen hinnünk abban – és akarva hisszük –, hogy a múlthoz hasonló bűnök nem ismétlődhetnek meg soha a jövőben. 

Az emlékezéssel – miközben megrendülten hajtunk fejet az áldozatok emléke előtt – a jövőért érzett felelősségünket is kinyilvánítjuk. Azt a közösségi felelősséget, amelynek alapján vállaljuk a nemzethez való tartozást – múltunk minden, rossz és jó eseményével együtt –, és amelynek alapján reményteli holnapjaink elé nézhetünk.  

Tisztelt Emlékezők!

Az ember mint olyan: szent. Ez a szentség azt jelenti, hogy semmilyen, se  vallási, se származási, se világnézeti meggyőződése miatt nem ítélkezhet egyik ember a másik ember, egyik közösség a másik közösség élete felett. A sérthetetlen emberi méltóságba vetett meggyőződéssel, és nemcsak meggyőződéssel, hanem az ehhez társuló elhatározással tekintünk az emléknapon egyszerre a múltra és a jövendőre. 

Közös, egymás iránt mindannyiunk számára kikerülhetetlen felelősséggel.    

Csak akkor emlékezünk tisztelettel és őszintén áldozattá vált egykori honfitársainkra, embertársainkra, ha újra és újra szembesítjük magunkat a múltra néző, de a mának és a jövőnek szóló kötelességgel.

Hogy soha többé ne legyen létjogosultsága az olyan kérdésnek, amelyet Kassák Lajos joggal, szinte kétségbeesetten tett föl egyik művében: „De miért büntetnek minket, ha ártatlanok vagyunk?”

Tizenkét évvel a holokauszt után születtem. A családban azt hallottam, hogy mi soha senkinek nem ártottunk, nincsenek ellenségeink. Megrendített, amiket az elmúlt hetekben a nyilvánosságban apám múltjáról elém tártak.

Apám lassan negyven éve halott. Oly’ korban nőttem fel, és ő oly’ korban távozott, amikor a tettesek és áldozatok egyaránt hallgatásba burkolóztak. Legyen szó holokausztról, a szovjet katonák által meggyalázott lányokról, asszonyokról ,vagy az ’56-os sortüzekről.

Én magam éppen akkor értem abba az életszakaszba, amikor már érett fejjel faggathattam volna apámat, amikor ő már nem élt, mint ahogyan nem érte meg a rendszerváltást sem. Nem tudtam faggatni, így maradtak az ő elejtett szavai és hallgatásai. S ma sem tudom már kérdezni.

Abból tudok ítélni, ahogyan őt bő harminc esztendő alatt megismertem. ’45-ben szembesülhetett azzal a rémséggel, amit a holokauszt jelentett, és egy világ dőlhetett össze benne. Számomra ez így ér össze az elmúlt évtizedekben hallott családi elbeszélésekkel.

A múltat, saját személyes múltamat is vállalva hajtok most fejet a holokauszt valamennyi áldozata előtt.

Köszönöm, hogy meghallgattak.