Dr. Sulyok Tamás köztársasági elnök beszéde az olimpikonok és paralimpikonok kitüntetés átadóján

„Nem éreztem a víz borzalmas, velőig ható hidegét, csak a cél lebegett a szemem előtt, amelyet minden testi és lelki erőm megfeszítésével el akartam érni. Észre se vettem, hogy a vízben lehorgonyzott kötél lehorzsolta a mellemet, és hogy a nézők egyre hangosabb lármája jelzi, hogy beúsztunk a célba.
A hangzavarból szavak voltak kivehetők, amelyek azt kiáltották: ‘Zito i Ungheria!’ És a versenybírák hajójának legmagasabb árbocán fenségesen magasba emelkedett a mi zászlónk.
A zenekar belekezdett az osztrák nemzeti himnuszba, de már az első taktusok után elhallgatott. A rákövetkező csendben kevesek ajkáról felcsendült a magyar himnusz. Győzelem! Győzelem!” 

Ezen képpen emlékezett vissza Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai bajnok, történelmi győzelmére.

Tisztelt Schmitt Elnök Úr!
Tisztelt Miniszterelnök Úr, Házelnök Úr! Hölgyeim és Uraim!

Mély megbecsüléssel és szeretettel köszöntöm a hazának dicsőséget szerző, a világ magyar közösségeinek pedig óriási büszkeséget adó olimpikonokat, paralimpikonokat és edzőiket!

Amikor nagy országok egymásnak dobálják a labdát, már kezdettől fogva van egy nép, amely mindig pályán tud maradni közöttük, előkelő helyet vív ki magának a ranglistán. 
Tagjai sikeres nemzetek fiait és lányait előzik meg, és múlják felül, újra és újra bizonyítva a magyarok kiválóságát.
Az első magyar bajnok megkezdte a sort, megadta a példát, és generációk sportcsillagai követik. Citius, altius, fortius! Egyre gyorsabban, egyre erősebben, egyre magasabbra. 

Sokan úgy tartják, hogy a sportban kivételesen tehetséges nemzet vagyunk. Én sem vitatkozom ezzel az állítással, mert minden jel szerint így is van. De nem hiszem, hogy sportsikereinknek csupán ez az egyetlen oka, hogy csak emiatt foglalunk helyet a világ legeredményesebb olimpiai szereplői között. 

Kell lennie valami belső indíttatásnak, amely eljuttatja legjobbjainkat a célig. Valaminek, amely már a bölcsőtől érlelődik és láthatatlanul formál.

Talán rokontalanságunk ítélt arra, hogy nem várhatunk a küzdelemben másokra, nekünk kell megtennünk. Talán viszontagságos történelmünkből tanultuk meg, hogy bármi is történjék, állva kell maradnunk. 
Talán közösségeink ereje ad szilárdságot küzdelmeinknek, mert tudjuk, nem csak magunkért tesszük. Vagy talán a magyar szív van úgy összerakva, hogy csak a cél után tud megnyugodni, és amíg el nem éri, fáradságot nem ismerve visz tovább.

Mintha egy öröklött küzdeni tudás és a minden körülmények közötti állhatatosság ötvözete vinne folyamatosan győzelemre. Mintha bizonyítani akarnánk, hogy naggyá nem csupán a kapott javak, hanem a megküzdöttek tesznek. Nem csak annak tudata inspirál, hogy milyenek vagyunk, hanem azé is, hogy mivé válhatunk. 

Bajnokká válni, beérni a célba pedig nem a pillanat műve. Ahhoz évek, sokszor évtizedek kitartására van szükség. A célra vezető küzdelem hosszú távú, kemény munka, nem egy versenyről szól, hanem versenyek sorozatáról, edzések garmadájáról. 

Én most ezért nemcsak a célba jutás felemelő pillanatáért mondok olimpikonjainknak, paralimpikonjainknak és sportszakmai felkészítőiknek köszönetet, hanem a hűséggel megharcolt évekért is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Zito i Ungheria!”, ami görögül annyit tesz: éljen Magyarország! Ez a felkiáltás hangzott el majd százharminc évvel ezelőtt Görögországban az első magyar olimpiai győzelemnél. Hajós Alfréd talán ebből a felkiáltásból tudta meg, hogy diadalt aratott. Először még nem őt éltették, hanem Magyarországot. De az ő győzelme okán.
Felemelő érzés lehet, hogy egyéni küzdelmünk miatt dicsőítik a magyar hazát. Keveseknek adatik ez meg. Történelmünk nagyjain kívül talán csak a bajnokok sajátja. 

Az ilyen ünnepélyes pillanatokat átélve szokás mondani, hogy jó magyarnak lenni. Én azonban úgy vélem, hogy számtalan okunk van, amely miatt jó magyarnak lennünk, ráadásul ezek egy részét meg sem tudjuk magyarázni, mert nem is kell, belülről jön és magától értetődik. De annyi bizonyos, hogy amit olimpikonjaink és paralimpikonjaink adnak nekünk, az ehhez az érzéshez jócskán hozzá tesz.

Hiszen ki felejthetné el közülünk Rasovszky Kristóf és Betlehem Dávid célba érését, kettőjük testvéri örömét a dobogón? Vagy párbajtőröseink aranytusát?

A nemzeti emlékezetnek mindörökké részévé vált Konkoly Zsófia nagy hajrája, Majer Veronika higgadtsága, Márton Viviana bravúros menetelése az aranyéremig. 
És ki ne lenne közülünk büszke Gémesi Csanád talpig becsületes küzdelmét látva? Kit ne hatott volna meg Illés Fanni őszinte öröme vetélytársa sikerének, vagy megszerzett ezüstérme, tudva, hogy ez az ő személyes küzdelmében aranyként csillog? 
Mert a győzelem elvakíthat, és a győztes elkábulhat. 

Büszkeséget viszont csak az az emberi nagyság ad, amely küzdelemből és becsületből fakad, a mindennapok erőfeszítéseiből és az emberi tartásból. Csak ez a magatartás az, amely például szolgál, amelyet szívesen követünk. 
A magyar lélek – tisztelt hölgyeim és uraim – nemcsak abban csodálatra méltó, hogy gyorsabb, erősebb és magasabbra tud emelkedni, hanem abban is, hogy nemesebb.

Tisztelt Olimpikonok és Paralimpikonok!

Egyszerre álltak ki erő- és jellempróbát. És mindkettőben bizonyítottak. Így váltak példaképeinkké. 
Minden magyar nevében szívből köszönöm, hogy egyéni küzdelmeik eredményeképpen tizenegyszer zenghetett fel Párizsban: Isten, áldd meg a magyart!

Gratulálok a kitüntetéseikhez, és további sikereket kívánok a személyes életükben és a szakmai pályájukon egyaránt!

Köszönöm, hogy meghallgattak! 

(Budapest, 2024.09.26.)