Dr. Sulyok Tamás beszéde a belgiumi magyar közösség számára

Tisztelt Nagykövet úr! Tisztelt Képviselő Asszonyok és Urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Honfitársaim!

Hazánk immár másodszor látja el az Európai Unió Tanácsának elnöki feladatait. Brüsszel eddig is forgalmas és számunkra, magyarok számára oly’ igen fontos hely volt, ám a magyar elnökséggel a belga főváros, ez  – a  szó legjobb értelmében vett – olvasztótégely még nagyobb szerepet kap, még inkább kiemelt figyelmet érdemel. Ennél fogva az itt élő, itt dolgozó magyarok, azaz Önök is még jelentősebb szereppel bírnak a Magyarország előtt álló munkában. 

Szeretnék köszönetet mondani Kovács nagykövet úrnak, hogy ezt a mai találkozót megszervezte. Egyúttal köszönöm azt a lelkiismeretes, nagy odaadással, példás körültekintéssel végzett munkát, amelyet a haza képviseletében tesz itt, Brüsszelben - ha tetszik, Európa centrumában. 

Sokáig itt lehetnénk, valószínűleg itt is aludnánk, ha mindenkit személyesen köszöntenék, azt azonban engedjék meg nekem, hogy innen is üdvözöljem Magyarország új európai parlamenti képviselőit, hiszen ők fogják Strasbourgban és Brüsszelben képviselni a magyar érdekeket és értékeket, ők lesznek az Európai Parlamentben Európa magyar hangja. Nagy és nemes feladat előtt állnak tehát. S szeretném megköszönni az állandó képviselet munkatársainak is áldozatos munkáját, köszönöm az eddigieket, és kitartást, sok erőt kívánok a folytatáshoz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hogy magyarként nem csak Magyarországon lehet élni, az mára történelmi tény. 
Van ennek a megállapításnak egy szomorú jelentéstartalma is, hiszen nem egy olyan időszaka akadt a magyar történelemnek, amikor elhagyni kényszerültek hazájukat a magyarok. 

Viszont van pozitív árnyalata is annak, amikor azt mondjuk: magyarként bárhol tudunk élni. Azaz, mindenhol megtaláljuk a mieinket, és honfitársainkkal szoros köteléket, közösséget alkotunk. 

Mondják, hogy Belgiumban, Brüsszelben a kompromisszum művészetét tudjuk megtanulni  – bár ezt Önök nálam bizonyára sokkal jobban tudják. Mert ahogyan a belgák egymást nem vagy sokszor alig értik meg Belgiumban, nos, pont ugyanígy vagyunk egymással mi, európaiak. De a végén mindig kompromisszumra kell törekedni. Anélkül valószínűleg egyetlen nép, egyetlen nemzet sem életképes.

No persze a magyar virtus mindig is sajátja volt e nemzetnek - ma ezt leginkább talán úgy mondjuk: szuverenitás -, és ez a virtus igen gyakran vált hasznára, mentette meg rossz sorsától a magyart. Van is erről egy kedvenc anekdotám. 
A Bach-rendszer alatt Deák Ferenctől egy előkelő német megkérdezte:
-    Hát Ön lehetetlennek tartja, hogy Magyarország elnémetesedjék?

-    Lehetetlenség éppen nincsen benne. – felelte Deák.

-    Hát akkor miért nem adják meg magukat?

-    Deák válasza: Uram, ha az orvos azt mondaná Önnek, hogy elélhet még egy darabig, de meghalhat ma is, mit tenne?

-    Hát élnék, ameddig lehet!

-    No hát, mi is, mint magyarok, megpróbálunk élni mindaddig, amíg lehet.

Azt említettem az elején, hogy a magyar ember olyan, hogy bárhol a világban képes közösséget létrehozni honfitársaival. Arról azonban nem szóltam még, hogy a magyarok mindenhol ott vannak a világban, talán nincs e földkerekségnek olyan rejtett zuga, ahol ne lehetne magyar szóra bukkanni. Mint ahogyan a magyar nép sokrétű tehetsége is világszerte híres. 

Nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy két Nobel-díjas tudósunkat, Karikó Katalint és Krausz Ferencet az egyik legnagyobb magyar elismeréssel, a Corvin-lánccal tüntethettem ki. Ők a külföldi szakmai érvényesülés  lehetőségei miatt hagyták el Magyarországot. 
Sosem felejtették el hazájukat, megtartották és ápolták magyarságukat. Mindketten nagyot alkottak és amikor sikert értek el, hazataláltak. 

Csodálatos példái ők annak, miként találhatja meg személyes sikere útját az ember külföldön úgy, hogy a haza vezető utat se feledje. És ez nem feltétlenül csak fizikai visszatérést jelenthet, hanem szellemi és lelki visszatalálást is.
S jól ismert a magyar nép csodaszép hangzású  és igen nehezen elsajátítható nyelvéről is. Nem sok másik nyelv vetekedhet a miénkkel e tekintetben. Idén tavasszal a Vatikánban jártam, ahol a Szentatya fogadott audiencián. Megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, milyen nyelven beszélnek a túlvilágon? Visszakérdeztem: latinul vagy olaszul talán? No nem! – válaszolta mosolyogva a pápa – magyarul, mert azt egy örökkévalóság megtanulni. 
Hát mondja valaki, hogy nem különleges nép a magyar!

Summa summarum: amerre járunk, mindenütt letesszük névjegyünket, ott hagyjuk a lábnyomunkat. Nehéz nagyobb dicsőségét említeni egy nemzetnek. 
Például itt, Brüsszelben, az 1958-as világkiállításon – pontosabban ide készülvén – találta ki egy magyar szakács a hortobágyi húsos palacsinta nevét egyszerű marketing fogásként. 
Jó bornak is kell a cégér. – szokták mondani. 
De a Rákóczi-túrós is itt, Brüsszelben, a 200 napig tartó ’58-as világkiállításon vált nemzetközileg is ismertté és kedveltté. Mit mondhatnék? Mi, magyarok, jók vagyunk sütésben-főzésben. Ha tetszik: mindig kifőzünk valamit. Európa brüsszeli konyhájában is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Őszintén kívánom, hogy találják meg számításaikat. 
Hogy tartsanak össze, hogy erősítsék közösségeiket, hiszen ezáltal önmaguk is erősödnek. Ahogyan eddig is tették, és ahogyan Márai fogalmazott: „Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás.”

Isten tartsa meg jó szokásukat!

Brüsszel, Liszt Ferenc Intézet (2024. július 1.)