Államfői megnyitó a Néprajzi Múzeum Székelyek – Örökség-mintázatok című kiállításán
Tamási Áron méltán népszerű regénye harmadik részében az Amerikába utazó Ábelnek a kikötőbe érve be kell számolnia hovatartozásáról. Meg is vallja, hogy ő bizony székely. De visszakérdeznek: „Micsoda nemzet az a székely?” Mire azt válaszolja: „Magyar, csak még annál is jobb.”
Tisztelettel köszöntöm a Néprajzi Múzeum vezetőségét, szakembereit és munkatársait, a magyarországi és székelyhoni múzeumok tagjait, a muzeológusokat és történészeket, azokat a kiváló szakértőket, akiknek minőségi munkája hozzájárult az egyedülálló kiállításhoz, és a mai megnyitó ünnepség minden kedves vendégét!
Annak az embernek, aki csak „szimplán” magyar, nem hiszem, hogy oka adódna, hogy az imént idézett mondatot sértőnek vegye.
Hiszen közülünk mindenki büszke szűkebb hazájára, szülőföldjére, saját közösségére. A magyar identitást mindig is megemelte az ahhoz a tájhoz, ahhoz a közösséghez való szoros kapcsolódás, elvághatatlan kötődés, amelybe beleszülettünk. Kitörölhetetlen nyomot hagy bennünk, amelyet egész életünkben hordozunk, és büszkén viselünk.
Ugyanakkor, aki jól ismeri a székelyeket, sok igazságot is találhat Ábel önmeghatározásában, mert századok edzette kitartó és állhatatos élet van belesűrítve ebbe az egy mondatba.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Büszkeséget ad, hogy számos múzeum szolgálja a nép múltjában gyökerező értékvilág bemutatását és megőrzését. A Néprajzi Múzeum – és vele együtt a többi magyarországi és külhoni intézmény –, a magyar és kárpát-medencei közösségi élet azon mozaikdarabjait rakja egymás mellé, amelyből közös kultúránk és értékrendszerünk is épül.
Ezért, ha úgy vesszük, jelentősége némileg meg is előzheti a magaskultúra kincseit összefogó gyűjteményeket, hiszen az itt őrzött és bemutatott értékek mindenkiről szólnak, minden magyar múltjának részei.
Identitásunk és hagyományaink hajszálgyökerei érnek össze ezekben a múzeumokban. Magunkra találhatunk bennük.
A megőrzött tárgyi értékek a bennünk szervesült szellemi-lelki értékekről is árulkodnak. A megöröklött néphagyomány tükröt képez számunkra. Tükröt, amelybe jó belenézni. Önmagunk megismeréséhez jutunk közelebb. És ezt az élményt más nem tudja megadni. Mert ez a kitüntetett múzeum és a többi gyűjtemény szerte a Kárpát-medencében minden magyarról tud mesélni, és bármely magyar emberhez tisztán tud szólni. Amit ezekben megtalálunk, az a mi történetünk.
A ma megnyíló tárlat ennek a közös történetnek egy fejezetét mutatja be.
A nemzedékről nemzedékre áthagyományozott értékkészlet és hagyományvilág megmaradt emlékeinek bemutatása identitáserősítő. Azok, akik ezen dolgoznak és ennek építésére tették rá szakmai életüket, megbecsülést és tiszteletet érdemelnek. Kiváltképp akkor, ha munkájukat támogatástól mentes környezetben vagy esetleg ellenszélben kell végezniük. Küldetésük nemzetmegtartó erővel bír. Átörökítik a megöröklött javakat, hogy abból a jövő magyarjai is építkezni tudjanak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amit a ma megnyíló tárlaton – illetve az egész Néprajzi Múzeumban – bemutatnak, az a közösségi élet lenyomata. Amikor a kiállított tárgyak és népművészeti alkotások elkápráztatnak minket, akkor tulajdonképpen azt a közösséget csodáljuk, amelyből ezek származnak.
Egy közösség a közös értékekhez ragaszkodásban realizálódik. Ez a ragaszkodás pedig természetes, nem erőltetett vagy mesterkélt, és nincs is benne kényszer.
Egyszerre átöröklött és egyszerre szabadon vállalt értékrendszer az, amely meghatározza a közösség minden tagját. Ez ölt testet a hagyományokban, az alkotásokban, a viseletben, a szokásokban és a különféle használati tárgyakban.
A közösség megtart, mert benne egymást tartjuk meg. Átlépünk saját érdekeinken, hogy túllépjünk magunkon a másik felé. Így kapcsolódunk egymáshoz. A közösség az élet erős szövete. Belőle egymás iránt felelősség fakad, amely a lelki-szellemi-erkölcsi együvé tartozás tudatán alapszik.
Ez a fajta közösség hiányzik ma sokunk életéből. Egyre kevesebben értik, és tapasztalat híján sajnos egyre kevesebben is érzik, mit jelent egy közösséghez tartozni, milyen többletet ad ez az életnek. Pedig a nemzet nem élheti túl közösségeit, mert azokon alapszik. A székelyek talán azért olyan megingathatatlanok magyarságukban, mert erősen tartják azt a közösséget, amelyben meg tudják élni nemzeti hovatartozásukat is.
Aki gyűjt, mint ahogy Önök is tesznek, az a jövő magyar közösségeinek alapjait hordja ismét össze.
Hogy mindenki lássa, újra meg- és felismerje, és töltekezzen belőle. Hogy újra egymás felé buzdítson minket.
A hozzánk tartozók ismerete saját magunkhoz visz közelebb. A szétbomlás korában pedig az Önök munkája olyan misszió, amely már túlmutat a múlt értékein. Ez a jövőnek szól.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amit mától kezdve láthatunk, amit neves székely intézmények munkatársai idehoztak, az mintegy két évszázad székely népi fejlődéstörténete.
És ennek a csaknem hét emberöltőnyi időnek a lenyomatai itt-ott még elevenen megtalálhatók.
Míg a legtöbbünk sajnos csak a vitrinben csodálhatja meg azokat a kincseket, amelyeket közösségről közösségre örökítettek magyarok generációi, addig vannak, akik beleszületnek, és ezekkel körbevéve élik napjaikat. Vannak helyek, ahol a hagyomány még mindig élő, vannak magyar közösségek, amelyekben a bemutatott tárgyakhoz, népművészeti jellegzetességekhez és szokásokhoz kötődő életforma még eleven.
Benne élnek abban a világban, amely legtöbbünk hétköznapjaiból sajnos már elveszett. A székelyek egyes közösségei még ilyennek mondhatók.
A székelységet sok legenda lengi körül. Állhatatosságban, érték- és identitásőrzésben a székelyek szilárdan tartják magukat. Olyan ez a közösség a magyarság testében, mintha mindig a jó részünkre világítana rá, mintha a nemzet nemesebb valóját mutatná meg. De ne beszéljünk úgy a székelyekről, mintha őket is a vitrinbe akarnánk tenni. Hiszen élő és élni akaró részét jelentik az egyetemes magyarságnak.
Sajátosságait megtartva, de ugyanúgy változik, fejlődik, formálódik, mint bármely más nemzetrészünk. Még ha esetükben nem feltétlenül felesel is egymással a tradíció és a modernitás.
A hagyomány nem bilincs, azt lehet a változó világban is megélni úgy, hogy közben együtt haladunk a fejlődéssel. Maga a hagyomány ugyanis nem tart meg, csak a belőle fakadó értékek szerinti élet.
A csíksomlyói búcsú sem azért lélekemelő és egy évre feltöltő hatással bíró esemény, mert azt már vagy fél évszázada megtartjuk, hanem mert egy magasabb erő fényénél az ott összegyűltek egy közösségként erősítik meg újra-meg újra egymást úgy, hogy közben dicsérik az Urat.
A székely közösségekre nem azért tekintünk csodálattal, mert néha népviseletben járnak, szeretik a jó pálinkát, frappáns vicceket mesélnek vagy olyan eszközöket használnak és olyan szokásaik vannak, amelyeket már alig ismerünk, hanem mert példát adnak összetartásból és értékőrzésből.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A székely nem remeg meg az újabb és újabb próbatételeknél. Tamási Áron regénybeli Ábelét, aki Amerikába érve már az első kérdezővel megjárta, egy egész bizottság sem tántoríthatta el. Ábel, amikor újból színt kellett vallania, kissé árnyalta is önmeghatározását, miszerint „a székelyek a legrégibb és legeszesebb magyarok, de egyben a legárvábbak is”.
A mondat utolsó megállapításával azonban már vitatkoznék. Bár természetesen értem.
És nem is tagadható el az a történelmi kontextus, amely Madéfalvától a falurombolásig vezet, és bizonyos esetekben tovább is. De ebbe akkor sem lehet – és nem is tudok – belenyugodni. Aki közénk tartozik, az nem lehet árva. Mert nem hagyjuk. Mert a részünk. Mert összetartozunk. Ahogy mostantól a székely múzeumok néprajzi gyűjteményeinek legjava is együtt látható az egész magyarság népi jellegzetességeit bemutató tárlatokkal.
A kiállítást ezennel megnyitom!
Isten áldja a székelyeket, Isten áldjon minden magyart!
Budapest, 2024. október 14.