Dr. Sulyok Tamás köztársasági elnök beszéde az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapján

„Október 23-án délelőtt az egyetemen gyűltünk ismét össze. Megkezdődött a felvonulás végig a városon. Diákok, munkások csatlakoztak (…). Egymásra találtunk. Felbátorodott izgalommal meneteltünk. (…) Senki sem tudta, mi folyik egy másik városban. Mégis minden szinte egy időben, ugyanabból az indíttatásból történt. 
Egy, az addigi igazságtalanságot elutasító nép egymásra találását igazolták az események. Aztán jöttek a csodálatos októberi napok. A lelkesedés, a megkönnyebbülés, a bizakodás legkülönbözőbb megnyilvánulásaival.”

Tisztelt Honfitársaim! 
Ünneplő Magyarok a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban!

Az iménti idézet a forradalom és szabadságharc egy debreceni résztvevőjének, Kovács Györgynek visszaemlékezéséből való. Hasonlóképpen eleveníthetné fel a dicső napokat annak budapesti tanúja is. 
De közel azonos emlékeket ébreszthetnek az ország bármely más településén történtek. 

Magyarok különböző közösségeiben szinte egyszerre tört fel a bátorság, a szabadság utáni vágy, amely hitet és erőt adott ezreknek. Minden aktuális realitástól függetlenül váltak szabaddá. Nem más hozta el ezt számukra, maguk nyilvánították ki. Főként azzal, hogy szabadon kezdtek élni, dolgozni, szerveződni és beszélni. Szabadon gyűltek össze, hogy újra egymásra találjanak, és ebből az egységből szabad tettek fakadtak. 

Ezzel azok, akik jelen voltak, ott, ahol jelen voltak, el is hozták a szabadságot mindannyiunk számára.
Mert a szabadság nem behatárolt, abból mindenki részesül, mindenkinek részesülnie kell. Ha csak egyikünkre vagy másikunkra vonatkozna, azt már nem nevezhetnénk szabadságnak. Azokban a napokban ezért is találhatott magára a nemzet, ezért találhattak újra egymásra magyarok különböző közösségei.

Hatvannyolc éve – tisztelt hölgyeim és uraim – bátor magyar szívek sora állt össze. 

Nők és férfiak, idősek és fiatalok, sőt, gyermeknek mondható vagány fiúk és lányok. 
Géplakatos és jogász, egyetemista és segédmunkás, bányász és katonatiszt, konzervatív és szociáldemokrata, népi és urbánus, polgár és földműves, vidéki és fővárosi, köztük számos cigány és zsidó származású honfitársunk állt szorosan egymás mellé, hogy kiálljon egymásért. 
Az emberek egymásba karoltak Debrecenben és Budapesten, Szegeden és Miskolcon, Sopronban és Nyíregyházán, Berzencén, Battonyán és Szabadszálláson – szerte az országban városokban és falvakban.

És ne feledjük el a külhoni magyarok későbbi helytállását sem, a nagyszőlősi srácok bátorságát, a marosvásárhelyi és kolozsvári egyetemisták határozott szolidaritását, a révkomáromi diákok derekas kiállását vagy a zentaiak és szabadkaiak önzetlen segítését a hazájukat elhagyni kényszerült ezreknek.
Megannyi különböző magyar sors olvadt ekkor eggyé, hogy többé szét ne tudják választani. Egymást tartó és el nem engedő közösség formálódott. Németh László ezt úgy fogalmazta meg: „egy nemzet, amely magától föltámadt.”

Bármilyen eltérő háttérrel vagy értékrenddel bíró, bármennyire is más világkép szerint gondolkodó magyarok is voltak, eggyé kovácsolta őket a szuverén, független, szabad haza vágya és akarata. Spontán és egyszerre követelték a szovjet fennhatóság megszűnését, az idegen csapatok kivonását, a kommunista diktatúra lebontását. Sokféle politikai és társadalmi akarat, cél, álom és elképzelés jutott ekkor közös nevezőre.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

’56 szabad magyarjai ma archív felvételekről mosolyognak ránk. Látjuk a korabeli fényképeken, ahogy kiül arcukra a szabadság és a diadal öröme. Vajon az elszántság és az őszinte derű tudatosította-e bennük akkor, hogy mit is hajtanak végre?
Hiszen ők azok, akik megrengették az elnyomó hatalom hazugságból épített tartóoszlopait, akik először kezdték ki az embertelen rendszert, akik olyan sebet ejtettek a hatalmas kommunista képződményen, hogy azt már nem lehetett begyógyítani. Az ő szabadságkiáltásukba remegett bele a stabilnak hitt világhatalom, amely lassacskán megindult a pusztulás felé. 

A magyar nép szabadon vállalt áldozatának döntő szerepe volt abban, hogy a Szovjetuniónak régi erejét soha többé nem sikerült visszanyernie. A kommunizmus bukása bizony Magyarországon kezdődött a Rákosi-diktatúra megdöntésével. A gonosz rendszer lassú agóniáját a szabadságharc brutális leverése és a megtorlás kegyetlen évei sem állították meg. 1956 magyar októbere után a világ már sosem lett olyan, mint volt.

Ehhez pedig szükség volt egy kis nép nagy szívére és erejére. Egy kisemmizett nemzet huszáros talpraállására.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Megtörhetetlen egységből emelkedett ki a független Magyarország, amely ma szabad otthonunk.
1956 őszén először a szív szabadult fel. Mert elég volt az országpusztításból, mert nem lehetett tűrni a gyarmati sorsot, a zsarnoki erőszakot, a kíméletlen embertelenséget, a lélektiprást. 

Aztán a szavak bilincsei törtek össze. Elutasítva az önkényt, a hallgatást, a félelmet. Felszakadt minden, ami évtizede bennrekedt.
Majd a minket elválasztó falak bomlottak le és a magyar újra összefogva, újra összegyűjtve – még ha különböző léptekkel is – egy irányba kezdett el haladni. 

A bátor pillanatokat heroikus erőfeszítés követte, aztán kitartó állhatatosság. Merészet álmodtak, aztán merészet tettek. Visszavették a gyülekezés szabadságát, aztán a sajtóét. Szerte az országban az önszerveződés különböző formái alakultak – mégpedig szabadon: diákszervezetek, falusi nemzeti bizottságok, gyári munkástanácsok. Aztán újra- és újjá szerveződtek a demokratikus pártok. 

És lehullott a vöröscsillag. És szuverenitásunkat ismét visszavettük. Így győztünk, így győztek.
Azt szokták mondani, hogy azokban a napokban felbolydult minden. Én úgy vélem, épp ellenkezőleg: minden a helyére került.
1956 dicsőséges két hetében megnemesedett a nemzet, ekkor újra olyanokká váltunk, amilyenek ismét szerettünk volna lenni. Magabíróvá, akik többé nem szolgálnak idegen érdekeket. Akik saját útjukat járják, akiknek sorait nem bonthatják meg emberellenes eszmék. 

Tiszta, határozott és egységes, aztán pedig hős, majd állhatatos, a végén pedig győztes nemzetté.
Felemelő pillanat egy nemzet életében, amikor az egyéni érdek háttérbe szorul, hogy teret engedjen a közösséginek. Az ország 12 nap alatt akkor is megtisztult, ha azt még évtizedek elnyomása is próbálta bemocskolni. A szabad levegőt ugyanis többé nem lehetett kizárni, hazánkat pedig nem tudták végleg bezárni a kommunizmus sötétségébe.

Október 23-a a győzelem ünnepe, nem a vereségé. 

Téved ugyanis az, aki november negyedikéből vezeti le október huszonharmadikát. Nem két hétre kivívott szabadságról van itt szó, hanem sokkal többről. A jelen Magyarországának szabadságáról.

Az Alaptörvény is világosan fogalmaz, amikor azt mondja: „mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”
Sosem feledhetjük, hogy dicsőség övezte, magyar vérrel áztatott napok hozták el a szabad magyar hazát. 

Sosem felejthetjük, hogy a mai Magyarország, a ma megélt szabadságunk mások bátorságából és áldozatából ered – még ha harminchárom évet kellett is várni rá, hogy megvalósuljon, amiért annyi sokan küzdöttek, szenvedtek vagy haltak meg.
1956 emléke ezért is minden magyaré, az egész magyar társadalomé. Nem sajátíthatja ki senki. De nem is lehet elhazudni vagy félremagyarázni. 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc máig ható igazodási pont. És az is marad, míg szabad szívű magyar él a földön.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálba menő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén az istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, nekimentek fölborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni. És felborították a hegyet és megfordították a történelmet…”– így emlékezett azokra a napokra Fekete István, aki maga is a saját bőrén tapasztalhatta a Rákosi rendszer mérhetetlen terrorját.

Szuverenitás-küzdelmeink elemi erejűek. Alig találunk rájuk magyarázatot. Persze, kiváló történészeink minden nagy eseményünknek keresik az előzményeit, szakszerűen vizsgálják, hogy mi vezethetett azokhoz. De úgy vélem, 1956 feltörő szabadságküzdelmére nem lehet mindent kizáró magyarázatot adni. A szovjeteket is az döbbentette meg, hogy spontán, mindenfajta előkészület nélkül tört ki.

1956-ban nem volt összeesküvés vagy bármiféle konspiráció. A magyar emberek nem készítettek haditervet, nem tervezgettek, nem latolgattak. Csak egymást tartó és el nem engedő közösséget formáltak. Ebből pedig hős tettek és nagy áldozatok fakadtak. Példát mutattak abban, hogy nincs olyan reménytelen helyzet, amiből ne tudna egy akarattal kilábalni a nemzet. Mintát adtak helytállásból, becsületből, hazaszeretetből.

Hogy méltók legyünk hőseinkhez és mártírjainkhoz, nekünk újra és újra hitet kell tennünk 1956 szellemisége mellett! 
Mert mi vagyunk azok, akiknek szabadsága ’56 hőseinek áldozatából fakad.
Épp ezért, most nekünk kell azoknak lennünk, akik féltve vigyáznak a magyarok szabadságára, és megbonthatatlan egységgel kiállnak a szuverén haza mellett.

Most nekünk kell azoknak lennünk, akik egymás iránti felelősségüket ismét felismerik és újra szabadon vállalják. 
Most nekünk kell azoknak lennünk, akik egymásba kapaszkodva őrzik közösségeiket, és nem hagyják azokat szétbomlasztani.
Most nekünk kell azoknak lennünk, akik felül emelkednek a nézetkülönbségeken és egymásért közös nevezőre jutnak.

Tisztelt Honfitársaim! 
Ünneplő Magyarok!

„Pro Patria et Libertate” – Iván Kovács Lászlónak, a Corvin köz parancsnokának pisztolyára ez volt rávésve. Jó erősen, hogy a felirat rendesen látszódjon és el ne tűnhessen. Régi jelszó ez. Gyakran használt, de el nem koptatott. Szinte egész történelmünkön végigvonuló felkiáltás, amiért mindig érdemesnek találtunk összefogni – bármennyire is különböztünk egymástól. 
A történelemi tapasztalat azt mutatja, valahogy mindenkinek beletörik abba a bicskája, ha a magyarok szuverenitását akarja semmibe venni.

És valahogy mindig a haza és a szabadság lesz az a jelszó, amely újra meg újra cselekvésre ösztönöz, éltetője lesz, majd győzelemre vivője a nemzetnek.

Hogy a szabadság népe lennénk? Nem kell azt nekem állítanom. Arról tanúskodik a történelem, és beszélnek a tények. Például bizonyítja az, hogy a világ valaha volt legnagyobb birodalma és katonai hatalma történetében a miénk volt a legnagyobb horderejű felkelés és szabadságküzdelem.

A magyar nem grandiózus csatákkal nyer, hanem áttűrt és kiküzdött évekkel, bátor kiállással, amely nem csak a pillanatnak szól, hanem évtizedek-évszázadok helytállásában jut érvényre. Az ünnepre úgy készül, hogy megéli a hétköznapokat. Nem öncélú. Nem átgondolatlan. Ha kell, önmérsékletet tanúsító, ha kell, bátor kiállást mutató. Megegyezésre kész, de jogaiból jottányit sem engedő. Tudja, hogy súlya van a tetteknek. Tudja, hogy az egymás iránti felelősség elől nem lehet menekülni, a kötelesség alól pedig nem szabad kibújni. 

Közösen úgy küzd, hogy egyénileg is helyt áll. És így lesz győztes. És így jutottunk el a szabad Magyarországhoz.

Mert végül – tisztelt honfitársaim – „Pro Patria et Libertate”, a „Hazáért és a Szabadságért” mindig győzünk.
Mi itt vagyunk, az elnyomók pedig már sehol. Itt vagyunk szuverén, magabíró nemzetként. Hőseink nevét büszkeséggel említjük, újra és újra megemlékezünk nagyságukról. Mesélünk róluk gyermekeinknek és unokáinknak. A kommunistáknak, az idegen érdekek kiszolgálóinak pedig megvetés lett a zsoldja. 

A végén minden újra a helyére került. Ez pedig győzelem.

Ma egy szuverén és független Magyarország, egy büszke és szabad nép ünnepel. 

Ma minden magyar közösségben illően és tisztelettel hajtanak fejet a nemzet becsületét visszanyerő, a hazát szabaddá küzdő bátor magyarok emléke előtt. 

Dicsőség ’56 halhatatlan magyarjainak! 

Dicsőség a hősöknek! 

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

(Budapest, 2024.10.23.)