Dr. Sulyok Tamás köztársasági elnök gyászbeszéde Jelenits István temetésén

„Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, 
amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.”

Közöttünk élt, előttünk haladt egy ember. Aki maga volt az alázat és türelem, tisztaság és egyszerűség, bölcsesség és nyíltszívűség. Egy ember, aki Istent szerette.

Tisztelt Miniszterelnök-helyettes Úr!
Főtisztelendő Tartományfőnök Úr! 
Tisztelt Piarista Közösség! 
Tisztelt Gyászolók!

Földi útja végén búcsúzni jöttünk Jelenits István atyától. A piarista szerzetes paptól, a szeretett tanártól, a kiváló teológustól, az igaz baráttól, a Magyar Corvin-lánc kitüntetettjétől. Eljöttünk, hogy fejet hajtsunk ravatala előtt, és megköszönjük mindazt, amit személyesen vagy a magyar nemzet tagjaként tőle kaptunk. 
Megköszönjük neki, hogy életét a közössége, szerzetestársai, hívei, diákjai, hallgatói szolgálatába állította. 
A felállított ravatal az elszakadás, a vesztességgel való fájó szembesülés helye. De hisszük, hogy aki nincsen közöttünk, hazaérkezett. Hisszük, hogy a halál – Isten akarata szerint – a mennyekben születésnap. Mi itt maradtunk nélküle, de a kapcsolatunk vele nem kell, hogy megszakadjon. A hozzá fűződő személyes emlékeket továbbra is hordozhatjuk szívünkben. Kérdéseinkkel hozzá fordulhatunk, olvashatjuk könyveit, újra hallgathatjuk rögzített előadásait.

Államfőként Magyarország nevében szeretnék hálát adni Jelenits István életéért. 
Azért a bő kilenc évtizednyi útért, amelyet végig járt, és azért a nyíltszívű és magabiztos reménnyel felvértezett szellemiségért, amely sugárzott belőle. Az együttérző figyelmességéért, és a nyugodt derűért, amelyet gondolataiba is újra és újra beleszőtt. A tudatosan vállalt értelmiségi sorsért, amelyet átmentett negyven viszontagságos éven, az egyházüldözések és a polgári középosztály elsorvasztása ellenére is.

Pedig belegondolni is megrázó, mennyi megpróbáltatáson kellett keresztülmennie. 
Gyermekként közelről élte át a világháborút, bombatámadást Nagyváradon, ostromot a fővárosban. Szinte mindenüket hátrahagyva kellett eljönniük váradi otthonukból. Édesapját elragadta a háború a családtól, hadifogságba esett, hazatérve pedig, mivel vidéki jogász, tisztviselő volt, a kommunizmus számkivetettje lett. Jelenits Istvánnak ezért már gyermekként is dolgoznia kellett, hogy a család meg tudjon élni. Miközben háború dúlt a fővárosban, gyógyszert szerzett be a beteg édesanyjának. De ő csak arra figyelt, hogyan tud felülkerekedni a nehézségeken. 
Neveltetéséből adódóan bízott benne, hogy a rossz legyőzhető a jóval. Mindig a pozitívumokat kereste. A mélységekből a magasságok felé tekintett. Az Ég pedig oltalmába vette.

A piarista atyák először szállást adtak családjuknak a háború idején. Majd még közelebbről megismerhette a kalazanciusi lelkületet, amikor a Piarista Gimnázium diákja lett. Egy új világba lépett be. 
Egy erősen összetartó közöségbe, ahol tanár és diák vállvetve, együtt építette újjá háborúban szétlőtt gimnáziumát. 
Együtt ácsolt csónakot, hogy evezhessenek a Dunán. Együtt haladt nagy léptekkel a tudományok birodalmában. Olyan nagyszerű tanárok tanítottak ott akkor, mint Öveges József professzor úr, a fizikatanár és piarista szerzetes, akinek nevét sok évtized után is ismerjük. Olyan diáktársai voltak mint, Antall József, későbbi miniszterelnök, Pilinszky János költő, vagy Zlinszky János későbbi alkotmánybíró és jogi kart alapító dékán. 
Jelenits István ennek a piarista közösségnek lett a tagja, és ez az egész életét meghatározta. Itt érlelődött meg benne a tanári és a szerzetesi hivatás.

A pesti Piarista Gimnázium a huszadik század második felében a keresztény értelmiség egyik utolsó menedéke volt. Jelenits István diákként megélte, hogy tanáraikat elküldték, az iskolát államosították. Majd két évvel később kivételt statuálva indulhatott újra a gimnázium. Itt érettségizett, majd az egyetem elvégzése és a Kecskeméten töltött első tanári évek után, itt tanított hittant és magyart. 
Jelenits tanár úr egyszerre adott műveltséget és nevelt életre. Örömét lelte munkájában. Abban, ahogy kedvet tudott csinálni a tanuláshoz, fel tudta kelteni diákjaiban az érdeklődést, segíteni tudta képességeik kibontakozását.

Bölcsességgel és tehetséggel megáldva több nemzedéket nevelt „Hitre, tudásra, szép életre, jóra”.

Érzéke volt ahhoz is, hogyan kell boldogulni egy egyházellenes korban. 
Bár megszüntették a cserkészetet, ő tovább foglalkozott a rábízott gyerekekkel.
Bár működött a cenzúra, ő álnéven publikált a Vigília folyóiratba.

Bár a felvehető szerzetesek létszámkorlátozása miatt éveket kellett várnia, hogy beléphessen a kegyes tanítórendbe, ő nem változtatott pályáján, kivárta. Görbe utakon, mégis egyenesen ment.

A pedagógiai hivatás mellett magáénak érezte a lelkipásztorok hitvallását is. Miután piarista szerzetes lett, pappá is szentelték. Az eke szarvára tette a kezét, és nem fordult hátra. Az elveszettek megkeresésére szegődött el. 
Napkeltétől napnyugtáig, laudestől vesperásig azért a szándékért járt közben, hogy az Ég és a Föld a kommunizmusban is összeérjen Magyarországon.

Doktorált teológiából, majd évtizedeken át szerzeteseknek tartott órákat a Hittudományi Főiskolán. A rendszerváltás idején piarista tartományfőnökként meghatározó szerepet vitt abban, hogy a régi piarista iskolákat újra elindítsák. Mindent megtett azért, hogy a kereszténység visszataláljon egykori iskoláikba. 
Civil tanárok, sokszor a kalazancius szellemiséget őrző, és a pedagógusi pályát választó volt piarista diákok együttműködésével, negyven szűk esztendő után sikerült újraalapítani a rend négy gimnáziumát Mosonmagyaróvár, Nagykanizsa, Szeged és Vác városaiban. Gödön még egy új szakiskolát is sikerült létrehozni, ahova szintén kijárt órákat adni.

Jelenits István miközben tanított, folyamatosan gyarapította saját tudását is.

Könyveket írt, rendkívüli irodalmi esteket tartott, baráti kapcsolatot ápolt a magyar irodalmi és kulturális élet számos meghatározó alakjával Pilinszky Jánostól Latinovits Zoltánig. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen az Esztétika Tanszéket vezette. Idős korában is népes hallgatóság várta számos rendezvényen Bécstől Kolozsvárig.

Szerepe, rangja, kitüntetései mellett is mindig ugyanaz az ember maradt. Olyan szerénységgel bíró, amilyennek Máriát is jellemzi a Betű és lélek című művében, a rózsafüzér ima kapcsán. 
Így ír: „Az olvasó imádkozása közben nem hiába szólítgatjuk Máriát; nagyon közel lépünk ahhoz a csöndes, tartózkodó odaadáshoz, amellyel ő figyelte Fia életének „titkait”. S amivel ő tette hétköznapi munkáját is – el nem lankadó imádsággá.” Jelenits atya mindennapi munkája, tartózkodó odaadása, egész élete szintén egy el nem lankadó imádság volt. Hangja most elcsöndesedett, de itt van velünk az a sok ajándék, és ragyogó örökség, amit tőle kaptunk.

Búcsúzzunk most tőle Sík Sándor, piarista pap költő Te Deum című hálaadó versének néhány sorával:

„Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
(…) hála legyen!”

Nyugodjék békében!

(Budapest, 2024. október 15.)