Novák Katalin beszéde a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program hivatalos megnyitóján

Tisztelt Elnök Úr, kedves Zorán, Hölgyeim és Uraim, kedves Jelenlévők és minket távolból követők.

Jól esik kimondani, Európa kulturális fővárosában vagyunk. Kettős ünnepre gyűltünk ma össze. Szívünk büszkeségtől dagad, mert hazánknak ez a csodás vidéke, Veszprém, a Balaton, a Bakony térsége idén egész Európa figyelmének középpontjába kerülhet.

Büszkék lehetünk rá, hogy van mit adnunk, van mit mutatnunk abból, ami a miénk. Megoszthatjuk másokkal is a Teremtőtől kapott környezetet, a pannon táj szépségét, a vizet, a hegyet, a tiszta levegőt, s azt, amit az emberi szellem, az alkotó erő hozott létre több mint egy évezred során.

Ünnepeljük Európa kulturális fővárosát, s közben ünnepeljük a magyar kultúra napjának előestéjén nemzeti imádságunk megszületésének 200. évfordulóját. Illyés Gyula így írt a Himnuszról: "E vers minden sorát hatéves korunk óta betéve tudjuk. Tudtam, mielőtt értettem, akár a gyónási imádságot, akár a kisorsoló gyermekverseket. Mielőtt erős hevéből egy szikrányit átadott volna, én bizalommal előre szívem minden hevét beleöntöttem. Valahányszor első betűjét kimondtam, villanyos ütést éreztem, tekintetemet rögtön a mennyezetre emeltem, úgy énekeltem, dagadó nyakkal." Kölcsey kis szatmári faluban írt költeményével ünnepeljük 200 éve győzelmeinket, siratjuk el vereségeinket, fejezzük ki reményünket a jobb közös jövőnkre, s még nagy halottjainktól is ezzel búcsúzunk.

A Himnusz igazán csak a magyar lélekben rezonál. Mi tudjuk, zsigereinkben érezzük, mit jelent megbűnhődni múltat s jövendőt. S mi, magyarok képesek vagyunk együtt kérni áldást, víg esztendőt. Ebben a vágyban egyesülhet a nemzet, s egyesül is újra meg újra. Ez az akaratlanul is imára kulcsolt kéz, ez a közös fohász fejezi ki és teremti meg alkalomról alkalomra a magyarság emberi értelmet felülhaladó összetartozását. Tisztelt ünneplők! Vészterhes időkben járunk. A járványok, természeti és gazdasági csapások, háborúk útját akarják állni az életnek. Véget akarnak vetni a gyarapodásnak, meg akarnak fosztani a biztonságtól, ki akarják tépni belőlünk a reményt, lakatot akarnak tenni a múzsák szájára. De az élet utat követel magának. Az óvóhelyeken is születnek kisbabák. A növekvő árak mellett is ádáz küzdelem zajlik a jobb életért. A művészek nem szűnnek meg alkotni.

A kultúra éltet és reményt ad. Képes enyhíteni a fájdalmat, oldani a félelmet, segíteni a megbékélést. Emlékeztet bennünket arra, hogy nem pusztán túlélni, hanem élni kell. A kultúráról lemondani a nehezebb időkben egyet jelentene a félelmeink, sebeink, fájdalmaink kezeletlenül hagyásával, végeredményben a fizikai, lelki és szellemi önfeladással. A kultúra erejét mutatja, hogy a nehezebbé váló életviszonyok közepette is képes felemelni a szívünket, ünneplőbe öltöztetni a lelkünket. Sőt ilyenkor van rá legnagyobb szükségünk.

Ahogyan a legendás történet meséli, a háborúban álló ország miniszterelnöke megkérdezte, milyen tételeket húztak ki a költségvetésből az ország védelme érdekében, s azt a választ kapta, hogy például a kultúra támogatását. Erre ő: akkor miért harcolunk?

Mi, magyarok most is töretlenül építkezünk. Tudjuk, hogy nemcsak őriznünk, védenünk, továbbadnunk kell azt, amit elődeink ránk örökül hagytak, hanem gyarapítanunk is. Ezért épült az elmúlt évtizedben 200 új templom, virágzik régi pompájában az Operaház, a Szépművészeti Múzeum, a két Vigadó, a vidéki kastélyok, várak. Ezért hozunk létre újat a Magyar Zene Házával, a Néprajzi Múzeummal vagy a Debreceni Csokonai Fórummal. Ezért állítjuk helyre a budai várnegyedet, és ezért alakítunk közösségi tereket a legkisebb településeken is, hogy ne csak túléljünk, hanem éljünk is. Mi és a gyerekeink, unokáink, a magyarok száz meg ezer év múlva. Ehhez már csak az kell, hogy legyen, aki átadja, és legyen, aki átveszi a gazdag örökséget. Kellenek a nagyszülők történetei, az édesanyák ölbéli játékai, az apáktól kapott olvasmányok. Kell a gyermeknek szánt idő és figyelem. Ez is kultúra. Az, ahogyan a kisbabát ringatjuk, a gyermeket neveljük, a kamasszal együtt élünk, az unokára figyelünk.

A kultúra bölcsője is a család, a magyar kultúráé és az európai kultúráé. Az európai kultúra is a családban gyökerezik. Hölgyeim és uraim, amikor a magyar kultúrát ünnepeljük, akkor nem valami elszigetelt, különös képződményt próbálunk Európának bemutatni. A különösben – hiszem, hogy mi magyarok különlegesek vagyunk, és bizony néha akkor is azok akarunk lenni, amikor nincs erre szükség –, tehát a különösben az egyetemest, a közös európai kultúrát ünnepeljük.

Ezért lehet ma velünk Horvátország köztársasági elnöke, aki vendégségbe jött haza, hiszen a horvát és a magyar kultúra ezer szállal kötődik egymáshoz, s az olyan életművei, mint Zrínyi Miklós, Miroslav Krleža, Verancsics Faustus, Manuel Štrlek, vagy éppen közös királyunk, Könyves Kálmán azt a közép-európai kulturális gazdagságot fejezi ki, mely a politikán, gazdaságon túlmutatóan alapozza meg stratégiai szövetségünket.

Abban a meggyőződésben ünnepelünk együtt, hogy Európának legalább annyira szüksége van ránk, mint amennyire nekünk is szükségünk van a nemzetek erős, a mainál sokkal erősebb Európájára. Szükség van a többiekre is, a Balkán népeire és nemzeteire, akikkel sorsközösségben szenvedtünk évszázadokon át. Ha voltunk is egymásnak olykor ellenfelei, ma kölcsönös előnyök jegyében működünk együtt. Magyarország küzd azért, hogy ők ne csak lélekben, kultúrában, életérzésben tartozzanak közös Európánkhoz, hanem jogi, gazdasági értelemben is. Az egyesülés nem beolvadás. Visszük, tartjuk, gyarapítjuk ezután is az elődök örökségét, gazdagítva Európát.

A magyar lélek elejétől predesztinálva volt új és különös hangot dobni az európai koncertbe. Babits szavai igazak ránk, és ahogy ő fogalmaz, a többi olyan eldugott kis népre is, amelynek adnivalója van a világ számára. Mint ahogy a szimfonikus zenekarban van helye a hegedűk, nagybőgők, brácsák, dobok és csellók mellett a klarinétoknak, fagottoknak, trombitáknak, harsonáknak, sőt a piccolónak is, úgy van helye Európában a németek, franciák, olaszok, skandinávok, a közép-európaiak, horvátok és magyarok mellett a szerbeknek, montenegróiaknak, koszovóiaknak, észak-macedónoknak, albánoknak vagy Bosznia-Hercegovina népének és kultúrájának is. Mindegyik nemzet egy-egy önálló hang, egy-egy sajátos hangzás, a harmónia végül mégis velük együtt lehet tökéletes. Főképp, ha tudjuk, hogy a karmester nem Brüsszelben, nem is közöttünk, hanem valahol magunk felett, az egek magasságában van.

Tisztelt Ünneplők! Veszprém, Európa kulturális fővárosa a különöst és közöst jeleníti meg, nemcsak történetében, hanem jelenében is. Királynéi Európát hozták hozzánk, a magyarok világát vitték Európa más országaiba. A kereszténység, a Veszprémi Főegyházmegye kultúrateremtő ereje mindig is az egyetemes isteni és emberi értékekből táplálkozott. Az egyetem kapcsolódik Európa tudományos vérkeringésébe, a Petőfi Színház, a Vár, a Hangvilla és a Veszprémi Állatkert tömegével vonzza a látogatókat, és akkor a kézilabdacsapatról se feledkezzünk meg. Az pedig különös érték, hogy Veszprémben nemcsak akkor virágzik így a kultúra, amikor éppen Európa kulturális fővárosa, hanem előtte és utána is. Így vagyunk magyarok, európaiak és közép-európaiak, keresztények és az egyetemes emberi értékek letéteményesei, emberek, akik családban akarják élni az életüket, a saját városuk, vidékük, országuk büszke lakójaként, így mutatják meg vendégeiknek azt, ami az övék, ami szép, jó és igaz az életükben. Isten hozott Magyarországra, Veszprémbe, a Balatonhoz, a Bakonyba minden hozzánk látogató jóakaratú embert.

Köszönöm, hogy meghallgattak.