Novák Katalin ünnepi beszéde a Nemzeti Összetartozás Napján Sátoraljaújhelyen

„Mit jelent Önnek a magyarsága? Mintha egy halat faggatnának arról, mit jelent neki a víz.” Erre a kérdésre így válaszolt Csíkszentmihályi Mihály professzor úr. 

Tisztelt Ünneplők! Kedves fiatalok, Erdélyből, Felvidékről, a Délvidékről, Kárpátaljáról és Magyarországról!

Sokan válaszolnánk, sokan válaszolnátok talán ti is így erre a kérdésre. Mit jelent nektek, mit jelent Önnek a magyarsága? Mintha halat faggatnának, mit jelent neki a víz. Hiszen milyen szavakba önteni, mi is a magyarság számunkra? Hogyan lehet a magától értetődőséget szavakkal kifejezni?

Ma, a nemzeti összetartozás napján nem a veszteségeinket siratjuk, a gazdagságunkat ünnepeljük. Akkor is így van ez, hogyha nem mindenki számára olyan egyértelmű, mint nektek, mint nekünk: nincs különbség határon túl és határon innen élő magyarok között. A magyar, az magyar és pont!

Azért jöttem ma ide Sátoraljaújhelyre, a Rákóczi Szövetség táborába, hogy közösen tegyük fel a kérdést, mit jelent ma nekünk a nemzeti összetartozás? Mit jelent nekünk ma a magyarságunk? Tulajdonképpen én a mindennapjaimat köztetek, veletek, középiskolás fiatalokkal élem, hiszen három gyermekünk közül kettő középiskolás, a harmadik is most lesz az. Tinédzser gyerekekkel vagyunk otthon körülvéve, ezért engedjétek meg nekem ezt a közvetlen hangot! Mi tulajdonképpen minden nap találkozunk egymással. Amikor 20 évvel ezelőtt, a házasságkötésünkkor kimondtam az igent, akkor még nem tudtam azt, hogy ezt az igent nem egyszer kell kimondani az életben. Bizony nap mint nap ki kell mondani az igent egymásra egy házasságban. Azt is elárulom, hogy néha kimondani ezt az igent nem is annyira egyszerű. Nem a férjemnek nem egyszerű természetesen, hanem nekem nem egyszerű, de kimondani az igent nem egyszer kell az életünkben, hanem nap mint nap.

Magyarságunkkal is így vagyunk. Magyarnak lenni döntés is. Az, hogy magyar vagyok, az, hogy magyarok vagyunk, az több annál, minthogy magyarnak születtünk. Nap mint nap igent kell mondanunk a magyarságra. Szeretnénk azt, hogyha Magyarországon egyre több fiatal merne igent mondani a másikra. Ha egyre több fiatal érezné úgy, hogy elég bátor igent mondani a közös életre, ha egyre többen mernének házasságot kötni és családot alapítani. Örömteli, hogy ez ma már így is van, hiszen ma már kétszer annyian kötnek házasságot Magyarországon, mint tíz évvel ezt megelőzően. Szeretnénk, hogyha így lenne ez a magyarsággal is, nemcsak a házasságkötéssel. Szeretnénk, hogyha egyre több fiatal merne igent mondani a magyarságra. Szeretnénk, hogyha egyre többen lennének, akik igent mernek mondani a magyarságukra nap mint nap. Azt szeretnénk, hogy egyre többen legyenek olyanok, akik akarnak magyarok lenni. Ehhez pedig, ahogy a házasságban az igen kimondásához, bátorság kell. Bátorság kell Nagydobronyban, Gyergyószentmiklóson, bátorság kell Kassán vagy Topolyán, de bizony bátorság kell Sárospatakon, Debrecenben és Budapesten is. Én ezt a bátorságot láttam, amikor két hete Erdélyben jártam. Ezt a bátorságot tapasztaltam meg, amikor ott voltunk Gyulafehérváron a frissen felavatott Bethlen-szobor mellett, és aztán az ünnepségen, a református egység napján, ahol háromezer magyar énekelte közösen a Himnuszt. Gyergyószentmiklóson, Gyulafehérváron, a szórványban, a román polgármester jelenlétében és támogatásával. De ezt a bátorságot láttam Magyarlapádon is. A magyarlapádi templom szentelésén, amikor 10 templomot szenteltünk Erdélyben, egyazon időpontban. Akkor a magyarlapádi templomban a legkisebbektől a legidősebbekig tényleg viselték a  lapádi viseletet. Büszkén, természetesen. Természetes nekik a tánc, az ének, természetes a vendégfogadás. Természetes, hogy egy ilyen alkalomból disznót ölnek és nagy fogadást tartanak. Nem nekünk, nem a kameráknak, hanem maguknak. Azért, mert tartoznak ezzel őseiknek. Az őseik tiszteletéről és az unokáik iránti felelősségvállalásról szól mindez. 

De ugyanezt a bátorságot tapasztaltam Magyarvalkón is, amikor a fiatal lelkész házaspárral és három apró gyermekükkel találkoztam, akik egy kicsi gyülekezetet gondoznak, és nemcsak gondoznak és összetartanak, hanem bizony gyarapítanak is. Ahol még az ötéves kislány is fejből énekelte a református énekeknek a második, harmadik versszakát is. Ezt a bátorságot tanulom tőletek, ezt a bátorságot tanulhatjuk közösen tőlük azért, hogy most, amikor 102 év elteltével megkérdezik tőlünk - márpedig megkérdezik -, hogy mi is most a dolgunk, hogyan is tudjuk őrizni a magyarságunkat, mit kell tennünk, akkor azt válaszoljuk rá, hogy a dolgunk az, hogy ismerjük, őrizzük és gyarapítsuk. 

Erről szól a skanzen is, a szentendrei skanzen, ahol éppen a közelmúltban avattuk fel az Erdélyi tájegységet, ami több mint egy múzeum. Nem arról szól, hogy Erdélyből átmentettük, idehoztuk és itt bemutatjuk Magyarországon a Dunakanyarban, Szentendrén az erdélyi kultúra kincseit, hanem egy oltványozásról, hiszen gyarapítani szeretnénk, mint egy magyarságneveldében, a szentendrei Skanzenben is tovább gyarapítjuk a magyar kultúra kincseit. 

Erről a feladatról, erről a bátorságról és erről az őrzésről, a gyarapításról és az ismeretről szól az a munka is, az a szolgálat is, amelyet a Rákóczi Szövetség végez immár három évtizede. Nemcsak azzal, hogy táborokat és számos, fiataloknak szóló programot szervez, vagy azzal, hogy ez a létesítmény, ez a csodálatos találkozási hely itt most összejöhetett, hanem azzal is, hogy nem felejti el, hogy ezekből a találkozásokból lesz a valódi gyarapodás. Itt szeretnék megemlékezni Halzl Józsefről, Halzl Józsi bácsiról, akinek az emlékét senki sem feledheti, és akinek köszönettel tartozunk azért, hogy olyan sokáig gondot viselt a Rákóczi Szövetség munkájára.

Mi déd- és nagyszüleink harcait nem vívhatjuk meg, ahogy nem vívhatjuk meg gyerekeink, unokáink harcait sem. A dolgunk nem más, mint ismerni, őrizni és gyarapítani. Ebben segít az, ha sokat találkozunk. Minél többet találkozunk, minél többet látjuk egymást, minél többet tudunk egymás szemébe nézni, annál jobban ismerjük, és annál jobban meg is értjük egymást. S ha már mi, magyarok közelebb jutunk egymás megismeréséhez és megértéséhez, akkor jó az, ha mások is jobban értenek minket. Én ezért utaztam már el Varsóba, ezért voltam tegnap Berlinben, és ezért megyek a jövő héten Prágába, majd Bukarestbe is. Segíteni abban, hogy a magyarokat értsék és megértsék. Ma ünnep van, a nemzeti összetartozás napját ünnepeljük. Ünnepeljük a nemzetünk gazdagságát. Mégis, hiába ünnep a mai nap, ezt beárnyékolja, hogy a szomszédunkban háború dúl. Ez a háború a délszláv válságot, a délszláv háborút követően most Ukrajnában is bebizonyítja, hogy ha a szomszédunkban háború van, akkor ott magyarok is érintettek lehetnek. Az ott élő magyarok is veszélyben vannak. Ez ránk többletfelelősséget ró. Ezért kell segítenünk, ezért kell erőt adnunk, ezért kell vigyáznunk rájuk, és ezért kell mindent megtennünk annak érdekében, hogy mielőbb béke legyen Ukrajnában is. Külön köszöntöm azokat a fiatalokat, akik Kárpátaljáról érkeztek most hozzánk. Köszönöm, hogy itt vagytok, köszönöm, hogy együtt lehetünk, sok erőt kívánunk nektek! 

Tisztelt Ünneplők! 

„Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.” Így szól nemzeti hitvallásunk egyik mondata. Ez az ígéret mindannyiunkat kötelez. Kötelez titeket, kötelez engem, kötelez minket, és kötelezi az utánunk jövőket, gyermekeinket és unokáinkat is. Váltsuk valóra ezt az ígéretet, tegyünk eleget ennek az ígéretnek, őrizzük meg az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét! Ez a feladatunk. 

Most, hogy egy Rákóczi-birtokon vagyunk, emlékezhetünk a fejedelemre, akinek a zászlaján ott állt a mondat: Cum Deo pro Patria et Libertate. Én ebből a „Cum Deo”-t szeretném kiemelni, hiszen az Úristen jelenlétére és támogatására mindenkor szükségünk van, így ma is, mert övé az ország, a hatalom és a dicsőség. 

Köszönöm, hogy meghallgattatok!