Ünnepi beszéd a szentendrei skanzen Erdély tájegység megnyitóján

Szentendre, 2022. május 19.

A nyolcvanas években, még jóval a rendszerváltoztatás előtt, kialakult egy hagyomány. Az Erdélybe látogató magyarországi turisták, akik eljutottak a Hargitára, visszafelé, Magyarországra indulva fenyőágakat tűztek az autók szellőzőrácsára, a rendszámtábla fölé. Ezzel tudatták, hogy hol jártak. Fontosnak tartották, hogy jelezzék az erdélyi és a magyarországi honfitársaiknak, hogy megjárták Erdélyt. Fontos volt számukra, hogy oda eljussanak, és fontos volt számukra az is, hogy ezt a tényt másokkal közöljék.

Főtisztelendő Érsek Úr!
Főtiszteletű Püspök Urak!
Tisztelt Főigazgató Úr!
Kedves erdélyi és anyaországi Honfitársaim!

Harminc évvel a rendszerváltoztatás, egy bő évtized következetes nemzetépítő és nemzettudat-erősítő munkája után egyre többen érzik a késztetést, hogy útra keljenek, hogy személyesen is megtapasztalják, mit jelent, hogy a magyar nemzet határai túlnyúlnak az ország határain. Ha fenyőágat nem is tűzünk már az autóra, büszkén meséljük, Erdélyben jártunk. Bízom benne, hogy tíz év múlva már senki nem kérdőjelezi meg a tőlünk elszakított honfitársaink támogatásának kiemelt fontosságát.  

Egyre többen tudják, értik: a köldökzsinór az anyaország és Erdély között ott volt és ott van valahol minden magyar szívében. Még azokéban is, akik esetleg nem tudnak róla. Hosszú utat kellett megtennünk ahhoz, hogy most itt állhassunk a skanzenben, az erdélyi tájegység megnyitóján. Köszönjük az ötletgazdáknak, a kormány részéről az ötletet felkarolóknak és a megvalósítóknak, hogy hosszú éveken át dolgoztak azért, hogy Erdély egy darabját képletesen idehozzuk Szentendrére, az anyaországba. 
Köszönjük személyesen Cseri Miklósnak, munkatársainak és mindannyiuk családjának azt, hogy ebben mindvégig támogatták önöket. 
Sok ezer erdélyi és magyarországi magyar munkája van a mai nap mögött.  Vannak, akik már nincsenek közöttünk. Sokakat ismerünk és sokakat elismerünk, de ott vannak a névtelen sokak is, akik hátizsákkal a hátukon járták Erdélyt. Akkor is mentek, amikor nem volt divatos. Segítettek, ha tudtak, de segítettek már azzal is, hogy együtt sírnak a sírókkal, és együtt nevetnek a nevetőkkel. Hogy jelenlétükkel éreztették: mi sem természetesebb annál, mint hogy együtt vagyunk. Most nekik is köszönetet mondunk. A táncosoknak, akik az elmúlt száz évben nem hagyták abba a táncot. Köszönjük az édesanyáknak, akik az anyanyelvünk édességét megízleltették a gyerekeikkel. Köszönjük a fiataloknak, akik fizikailag otthon, Erdélyben maradtak, és azoknak is, akik fizikailag eljöttek ugyan, haza Magyarországra, de a szívük egy része nem felejtett el szülőföldjükön dobogni. Köszönjük a nagypapák szívósságát, a lelkészek, a papok közösségépítését, a pedagógusok munkáját. Köszönjük az anyaországi magyaroknak, azoknak, akik korszellemtől függetlenül értették, tudták és továbbadták, mit jelent, hogy egy vérből valók vagyunk. Sokan vannak ma itt közülük velünk. Köszönjük Önöknek, köszönöm Nektek!

A szentendrei skanzen erdélyi tájegysége olyan, mint egy csillagkapu. Lehetőség arra, hogy átlépjünk tér is idő korlátain, és Erdélyben érezzük magunkat. Első lépés egy nagy utazásban, vagy éppen a visszatérés kapuja. Ez azonban csak, ízelítő, csak kedvcsináló, csak az első lépés. Nem tudja helyettesíteni a következőt. El kell menni, meg kell élni, meg kell tapasztalni, szívünkig érően átérezni, mit jelent Erdélyben magyarnak lenni. 

Éppen ezekben a napokban, hetekben kelnek útra diákok ezrei, hogy a Határtalanul programnak köszönhetően a határainkon túl élő közösségeinkkel találkozzanak. Ha ők, a legkisebbek, akiknek még nem fertőzte meg a szívét pusztító indulat, átérzik azt, amit mi érzünk, valódi őrzői és gyarapítói lehetnek majd a magyarságnak. 

Hálás vagyok érte, hogy innen, Szentendréről egyenesen Erdélybe vezethet ma az utam. Sokadszor látogathatom meg Kolozsvárt, együtt ünnepelhetjük a református egység napját. Jönnek velem az itt jelen levő püspök urak, részt vehetek a tíz most felújított templom egyikének szentelésén, Magyarlapádon, sétálhatok a Bethlen Gábor alapította nagyenyedi kollégium udvarán, és látogatást tehetek a könyvtárban, majd Gyulafehérváron felavathatjuk Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szobrát, és megkoszorúzhatjuk a minden magyar számára szent Márton Áron püspök sírját. Külön öröm, hogy nagyfiunk is elkísér, és együtt mászhatjuk majd meg a Székelykövet.
Már ma délután indulunk püspök és érsek urakkal, mert mindenkinek jobb – a történelmi tapasztalat is ezt mutatja -, ha az erdélyi hívek nem maradnak főpásztoraik nélkül!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Véres háború dúl Európa kapujában. Ez minden ünnepünkre árnyékot vet. Gondolhatnánk, hogy akkor, amikor háború van, hallgatnak a múzsák. Akkor nem az építkezés, a kultúra gazdagításának ideje van. 
Én azt mondom: hogy akkor, amikor a szomszédunkban háború pusztít, még fontosabb, hogy őrizzük, védjük és gazdagítsuk értékeinket. Ilyenkor még fontosabb, hogy kultúránk kincseit gyarapítsuk. A hagyományos haderő fejlesztése mellett kell az anyanyelv, a bennünket összekötő és minket lényegileg meghatározó kulturális önazonosság erősítése is. Akkor vagyunk igazán erősek, akkor vagyunk képesek megvédeni magunkat, akkor ellenálló a nemzetünk, ha tudjuk, honnan jöttünk és kihez tartozunk. Erről szól a mai nap. 
Az erdélyi magyar kultúra nem a múltunk egy darabja, hanem a jelenünk része, és kulcs a magyar jövőhöz is. Hiszen Erdély nélkül Magyarország sem lenne ugyanaz. Se ma, se száz év múlva. Magyar anyanyelvünk, közös történetünk és kultúránk az a köldökzsinór, amely összeköti Erdélyt Magyarországgal. 

Ma nem egy hagyományos kiállítást nyitunk meg, sokkal többet annál. Ez a hely tájékozódási pont lehet minden látogató számára. Megmutatja, befogadhatóvá teszi kicsiknek és nagyoknak Erdély sokszínűségét és kincseit, romantizálás nélkül. Megmutat valamit abból a titokból, ami Erdélyt olyanná tette, amilyennek szeretjük. Az erdélyi falu mellett a városi polgárság életét, a közösségi színhelyeket egyaránt.
Ráadásul, ahogy a skanzenben eddig is megszokhattuk, az egész család, az aprók, a nagyobbak és az idősek is közösen érezhetik jól magukat. 

Kedves Ünneplők!

Nem emlékezni jöttünk ma, hanem ünnepelni a létező valóságot és az életerős jövő reményét. 

A skanzen közelebb hozta hozzánk az erdélyi magyar életet, így jobban megismerhetjük, megérthetjük és megszerethetjük. Ma lehetőséget és feladatot kaptunk, hogy ne csak elhozzuk és bemutassuk, de gyarapítsuk is az erdélyi magyar kultúrát. A skanzen Erdélyi tájegysége nem emlékhely, hanem a szaporítás helye. A növény, amelyből letörnek egy ágat, hogy szaporítsák, az valójában nem lesz kevesebb. Sőt.  A szakszerűen oltott új fácska felnőve a régi öreg anyafa minden tulajdonságát hordozni fogja, közel ugyanakkora, ugyanolyan gyümölcsöt szedhetünk róla. 
Nem lesz ugyanaz, de ha minden gondoskodást megadunk, odafigyelünk, akkor  többen, sokkal tovább élvezhetjük a gyümölcsöket. Erre kaptunk esélyt ma is. Ha így szaporítjuk az öreg erdélyi gyümölcsfát, itt is szárba szökken, termőre fordul majd, és sokfelé vihetjük gyümölcseit. 
A következő évtizedekre kiemelt célunk, hogy többen, jobban és szebben éljünk. Ahhoz, hogy ne csak többen és jobban, de „szebben” is éljünk, gondozni kell azokat az értékeket, amelyek hozzájárulnak a Kárpát-medencei és a diaszpórában élő magyarság fennmaradásához. Meg kell őriznünk közös örökségünket, kultúránkat, a magyar nyelvet és teljes kulturális hagyatékunkat, hiszen mindezek összessége a hazához kötés kiindulópontja.

“Amikor kimondom azt a szót, hogy “Erdély”, ebben benne van minden, a szívem, a lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam, vagyok és leszek, tulipános bölcsőmtől a kopjafáig. Véremben van” - írja Wass Albert. Kívánom, hogy minél többen érezzük így, amikor megérezzük a parajdi só illatát, a Maros hűs vizét, a mindenhol otthon érzés élményét, az ismeretlenek közt is régi ismerősként fogadtatás pillanatát, és amikor meghalljuk vagy kimondjuk a szót: Erdély! 

Köszönöm, hogy meghallgattak!